Feleségem észreveszi, hogy a mentőcsomag krekkerének szavatossága már négy hónapja lejárt. Lecseréli újra, de a régit nincs szívem kidobni. Ha a posztapokaliptikus filmekből ismert, katasztrófasújtott, kihalt városban élelmiszer után kutató túlélő simán megeszi, akkor számomra is fogyasztható. Gyakorlok.
Kiviszem a kutyát sétálni, állandóan megáll, néha öt percre is leragad, nem tud szabadulni egy-egy szagtól. Valami nagyon a földhöz köti. Mit érez?
Egy szembejövő vallásos anyukához közeledem a parkban. Ő magához húzza a kisfiát, és a zsoltároskönyvébe mélyed. Pedig van rajtam ruha, igaz, rövid. Nagyjából félúton a kellemes parázna és a szellőtlen szent között. Az irány az érdekes.
Izzadok kicsit, na és? Ez is a részem. Izzadságcseppem semmivel sem kevesebb vagy több legfennköltebb gondolatomnál; egyformán értékes és értéktelen mindkettő.
Magi a tükör előtt forgolódva megkérdi, hogy szerintem mehet-e így az uszodába. Rövid sztreccsnadrág és lenge tunika van rajta. Persze, mondom, megjelenéseddel alakítod az utca-, város- és országképet. Ha például Tel-Avivban vagy bárhol a világon a felhőkarcolók közt mezítlábas szörföst látsz, tudod, hogy a közelben van a tenger. Ugyanígy, ha valaki meglát téged ebben a Kineret és a Földközi-tenger között húszperces félúton lévő békés tengerparti kisvárosban, megnyugszik; nem tartunk mi háborútól, illetve bár lassan már egy éve abban vagyunk, a mellékelt ábra alapján elég jól hozzászoktunk.
Magi megint tanulni kezd. Még egy kurzus, még egy Zoom-os év, még 12,000 sékel, ami aprópénz, ha a hasznot nézzük. Addig élünk, amíg kíváncsiskodunk, kérdéseink és (a válaszoktól) reményeink vannak, amíg tanulunk, edzünk, készülünk valamire. Ez után csak vegetálunk, és meghalunk, ami már egy másik élet, tehát egy másik poszttéma. Nem eresztem itt bő lére, odaát több időm lesz.