Mik ezek a bummok? Rakétabecsapódás vagy rakétaleszedés? Csak a szomszéd vagdos tárgyakat a földhöz, vagy a szemeteskuka csapódik? És mi ez a zümmögés? Ellenséges vagy izraeli drón közeledik? Csak fűnyíró hangoskodik a parkban, esetleg utcaseprő járgány a járdán?
Izrael ebben is világelső – először vív olyan háborút, amikor a hátország a front, és miközben minden eddiginél több irányból zúdul ránk rakéta és drón, a napi rutinra biztatnak, hogy gazdaságilag és mentálisan elég erősek legyünk, hogy ne hagyjuk el az országot, sőt, harcoljunk érte, miközben zsidó terroristák és hívő fanatikusok uralják le Izraelt.
Ez a nagy különbség: míg a fiatal macskák szőrt borzolva fújnak a kutyára, az idősebbek fejüket és fülük botját sem mozgatják. Mindent láttak már, beteltek az élettel. A kutya is öreg már, szagolgat, visszanéz, visszahúz. Hát ilyen volt, ennyi volt, lehet, hogy utoljára látom az életet, az unalmas pisi-kaki köreimet, ami azért mégis szép volt – hadd lássam, míg lehet.
Szerkesztő vagyok, nem építész, salátafejlesztő vagy író.
A gyakori költözések miatt a környék, ahol lakunk, gyakran tele van a kukák mellé rakott lakásmaradványhalmokkal. Csak a hozzám hasonló furcsaságok maradnak itt hosszútávon. Először köszön az utcán a minikutyás óriásnő.
Zászlóval szelfiznek az érmes sportolók a kivilágított Eiffel-toronnyal a háttérben. De minek a zászló? A nemzet? A megkülönböztetés? Hogy lehessen kivel szemben versenyezni, háborúzni? Mindenkinek a maga sportja. Nálunk itt rakétameccs folyik már lassan egy éve, mert háború nélkül túl csendes a Közel-Kelet. Ez a helyiek kikapcsolódása. A zászlók és a határok megosztanak, az egyénről az államra terelik a hangsúlyt; kell a felső hatalmasság, a fasizálódás vagy a vallás, ami eltakarja, majd erénnyé fejleszti a tudatlanságot.
Azért jobb az Info a többitől, mert magunkat is adjuk, és többen csináljuk, mert tudunk együtt dolgozni, viszonylag elnézők vagyunk, meghallgatjuk és nem lekiabáljuk egymást. Még ha ez gyengébbnek is tűnik – az is, de hosszú távon nekünk kell győznünk. Csakhogy a másik fél is ezt gondolja; a győzni akarás a probléma gyökere (probléma? az evolúció elkerülhetetlen vajúdással jár). Ezért nem nézem az olimpiát, mert harcra nevel. Oké, te megaláztál, de én most megsemmisítelek. Sport nélkül béke honolna a Közel-Keleten. Jó, az állatok is harcolnak területért, hatalomért, dicsőségért, de mi mégsem állatok vagyunk. Vagy mégis?
Itt, aki gondolkodik, az veszélyes, mert leleplezi mások önálló gondolatoktól való gyávaságát. Egyre erősödik a csordaszellem, ugyanazt hisszük, ugyanazt tesszük alapon, így hátha tovább élünk. Érdemes tovább? Hát élet ez? Oké, győztünk, államot alapítottunk, de mások vesztettek, és érthetően nagy a motivációjuk, hogy revánsot vegyenek, mint az olimpián. Megy a birkó tovább. Néha érmet is szerzünk, de legtöbbször veszítünk.
Eggyé váltam a csillagos égbolttal, valahogy nevetséges volt, mindig is tudtam, hogy így van.
