Kéthetes nyári szabadságot vettünk ki. Magi Magyarországra repült a szüleihez, én pedig megbetegedtem. Bár nemrég kaptam meg a harmadik oltást, mégis szerettem volna, ha koronás vagyok. Hogy letudjam, hogy elmondhassam, hogy már én is voltam, hogy megtudjam, milyen érzés, vagy hogy meghaljak, hisz úgyis mi értelme van az életnek, főleg, ha ilyen gyötrelmekkel jár. A nagy családban többen azt mondták, hogy a feleségemtől való távolságba betegedtem bele. De akkor hogy kapta el tőlem a fiam? Mert elkapta. Ugyanazok az izomfájdalmak, remegés, torokfájás és késszúrásszerű nyilallások. Nyilván valami vírus.
Mikor a lázam is magasra szökött, a fenti szomszédjaink lakásfelújításba fogtak. Motorfűrész, flex és kalapács váltogatta egymást hosszú órákon keresztül. A pokol kapujában éreztem magam: Magi végtelenül távol, napok óta ismeretlen betegség gyötör, megfertőztem a fiamat, és ezek után legyengülve, étvágytalanul és kiszáradva ezt a velőtrázóan sípoló dübörgést kell hallgatnunk napokig.
Másnap az alattunk lévő, nemrég kiürült lakásban is megkezdődtek a munkálatok, de ott egyből ütvefúróval nyitottak. BRRR!! BRRR!! BR! BR! BRRRRRRR!!!!!!! Így. Reggeltől estig.
Időközben a koronateszt eredménye negatív lett, néhány nappal később meggyógyultam, Magi házi füstöltkolbásszal, szilvapálinkával, pirospaprikával és szokásos ragyogásával hazaérkezett Magyarországról, aztán befejezték a lakás felújítását is. A felsőt.
A zsidó újév előestéjének reggelén, miután feleségem vásárolni ment, az alsó lakásban ismét megszólalt az ütvefúró. Óh. Sana tova! BRRRRRRR!!!!!!
Felháborodva lesiettem a lépcsőn és bekopogtam, a csendbontók azonban semmit nem hallottak a zajtól. Habozva lenyomtam a kilincset, de zárva volt az ajtó. Próbáltam két ütvefúrás között kopogni, de mintha direkt nem tartanának szünetet, vagy csak olyan rövideket, hogy mire dörömbölhettem volna, már ismét dübörögtek. Hosszas kísérletezés után végül sikerrel jártam. Egy talpig piszkos arab nyitott ajtót.
– Mi van? – kérdezte unottan.
– Salom.
– Nu? – sürgetett, és másik kezével is megfogta az ütvefúrót.
– Khm. Peti vagyok fentről, örvendek.
– Mit akarsz? Ahmed vagyok.
– Meddig tervezed a fúrást-faragást?
– Délig.
– Lehetséges volna, hogy a közeledő ünnepre való tekintettel ma valamivel hamarabb befejezed?
– Nem. Nem lehetséges. Nincs mit tenni, délután kettőig dolgozhatok.
– Nézd, két hete ezt a zajt hallgatom, nagyrészt halálos betegen fekve, mégse jöttem reklamálni, de most Ros Hasanáról van szó, és bár nem vagyok vallásos, tudom, hogy több hívő család is van az épületben gyerekekkel, ünnepi készülődéssel. A saját faludban sem zavarnád a mecsetbe imádkozni igyekvőket Ramadán ünnepén. Ugyanarról a vallási áhítatról van szó.
– Ez nem rajtam múlik – felelte, és rágyújtott egy cigire. – Nekem mindegy, én is szívesebben végeznék most, beszélj a főnökömmel – mondta, és máris hívta.
Néhány arab mondat után átadta nekem a telefont. A főnöke hörögve támadt nekem. Úgy beszélt, mintha konyhakést szorongatna a fogai közt. Mielőtt szóhoz jutottam volna, közölte, hogy neki tökmindegy, hogy “ünnepi előest, utóest, vagy mi a f*sz van”, ő ötig dolgozhat, ha nekem nem tetszik, menjek a rendőrségre.
Neki is türelmesen elmagyaráztam a vallásos áhítat kölcsönös tiszteletben tartásának fontosságát, és hogy engem valójában nem is a zaj zavar, inkább a vendégeim nyugalma miatt aggódom – de valahol megszakadt a vonal, aztán már nem sikerült újra felhívnom.
– Nincs térerő – mondta Ahmed, és újabb cigire gyújtott. Az ablak nélküli, derékig érő, rácsos ablaknyílás párkányára támaszkodva beszélgettünk. Szóba került a hat arab rab aznap hajnali szökése Izrael legvédettebb börtönéből, meg hogy ha több odafigyelés és megértés lenne a világban, kevesebbet háborúznánk, és börtönből is kevesebbre volna szükség. „Mennyibe kerül egy ilyen felújítás? Mi is régen tervezzük.” Mikor megtudta, hogy a város melletti salátagyárban dolgozom, megkérdezte, hogy ismerem-e Muhamadot.
– Az új élelmiszermérnököt? Hogyne – feleltem.
– Na, az ő házát is én újítottam fel.
– Walla?
– Walla! – kis szünetet tartott, majd hozzátette: – Te rendes ember (achla benadam) vagy, ahogy beszélsz, meg minden. Nem úgy, mint itt a szemközti szomszéd, akivel mindig együtt cigiztünk, a ház melletti padon órákat beszélgettünk, barátokká váltunk, aztán feljelentett, mert mozgássérült parkolóba álltam a kocsival néhány órára. Kijöttek a rendőrök és 1000 sékelre megbüntettek. Másnap úgy csinált, mintha mi sem történt volna. Azt hiszi, hogy nem tudok héberül olvasni? Ott volt a neve a bírságon, mint feljelentő. أيها السافل (ja manjak – te gazember, arabul)!
Búcsúzóul azt mondtam neki, hogy mivel már csak másfél óra maradt délig, végül is nem annyira vészes, ha dolgozik még egy kicsit – és felsétáltam a lakásunkba.
Negyedóra múlva kopogtak. Ahmed volt az. Menjek le, a főnöke szeretne beszélni velem. Lementem. Egy kopasz, kigyúrt óriás állt a feldúlt nappali közepén.
– Mi a gond? – kérdezte gyanakodva, és idegesen hunyorgott.
– Nincs semmi gond, csak megsajnáltam a ház ünnepre készülő lakóit – feleltem, és odaléptem hozzá, megráztam tétova kezét.
– Frankpeti.
– Mahmud. Figyelj, ez nem rajtam múlik, beszélj a tulajjal.
– Ki a tulaj?
– Valami Jakov. Ügyvéd, több lakása is van. Vallásos zsidó. Udvariasan magyarázd el neki, hogy miről van szó. De ne áruld el, hogy én adtam meg a telefonszámát. Mondjuk a házmestertől kaptad.
Sokáig csörgött, mire a másik oldalon felvette a rekedtes hangú, lassú megfontoltsággal beszélő Jakov. A kihangosított társalgás alatt Mahmud pantomimmal segített: imára tette össze a kezét (vallásos ünnep van), az ökleit rázta (nagy a zaj), és feje felett lengette karjait (reng az egész ház, mindjárt összedől, így még normálisan imádkozni sem lehet).
– Természetesen nem probléma – mondta Jakov –, máris felhívom Mahmudot, hogy ma csak kettőig dolgozzon.
10-2!, 10-2! – jelezte ujjaival Mahmud ijedten.
– Esetleg lehetséges volna ma csak délig? Elvégre néhány óra múlva beköszönt Ros Hasana, a zsidó újév, a világ születésnapja, amikor megalkotta az Örökkévaló az első embert, a hagyomány szerint.
– Na jó, megmondom neki, hogy déltől kettőig csendesebb munkákat végezzen.
– Köszönöm megértését. Sana tova!
Mahmud közölte, hogy most nincs csendesebb munkája, úgyhogy pakolnak, és mennek. Ismét kezet ráztunk, és sok sikert kívántam nekik, ők meg kellemes ünnepet.
Mikor Magi hazajött a vásárlásból, és elmeséltem neki az elmúlt órában történteket, csak annyit mondott, hogy politikusnak kéne mennem.
– Inkább nem. Utálom a gazsulálást, a képmutatást és mások gyengeségeinek, vallásos érzelmeinek kihasználását személyes előnyszerzés érdekében, vagy akár konfliktusok megelőzésében, azok elsimításában.