vagy munkahelyi (t)error?
Van egy kolléganőm, aki rendszeresen zaklat. Nem a kopasz fejem simogatására vagy az ölelgetésre gondolok, ezekkel elég jól megvagyok, hanem az – olykor tettlegességig fajuló – éneklésre. Rengeteg verset költött rólam, és folyton azokat énekli, miközben fizikailag bántalmaz. Például, miközben azt zengi, hogy
„Padlizsán Péter,
kedvellek téged,
dalolok néked,
amíg csak élek.
Kezem reszket,
szívem nehéz,
dolgozom véled,
ennyi az egész,”
az irodánkat elválasztó fal felett száraz csicseriborsókat dobál a fejemre. Egyszer, mikor valami tahinis-szódabikarbónás éneket harsogott, egy egész doboznyit rámöntött, pedig tudta, hogy vele fogom felszedetni.
Szóval, ez a munkatársnőm a gyár előtt autóbalesetet szenvedett, és míg szétroncsolódott lába fel nem épül, egy másik élelmiszermérnök nő váltotta fel, aki viszont suttog. Akkor is, ha csak ketten vagyunk. A nagy hallgatózásba már az első nap belefájdult a fejem. Kórházi látogatásomkor elpanaszoltam a kolléganőmnek, hogy depresszióban szenvedek, a suttogó titkolózástól üldözési mániám lett, és a megfeszített erőlködéstől elvesztettem a hallásom. Megígérte, hogy ha teheti, valahogy segít nekem.
Másnap dúdolva érkezett a helyettes kolléganő, leült a fal másik oldalán, majd gyanúsan hosszú csendbe burkolózott. Mikor már majdnem bealudtam az unalomtól, felcsendült egy suttogó dal (csak annyit hallottam, hogy „kezem reszket,” a többit elnyelte az izgalom), és mindjárt ezt követően átrepült egy tétova csicseriborsó. Egyenesen a szemembe. Így vesztettem el majdnem a látásom is.
Hozzászólások lezárva