Fájó esküvő

Milyen már az, amikor esküvői fotózásnál otthon hagyom a stúdiólámpa ernyőjét, a helyszínen elromlik a vaku, a baldachin árnyéka folyton kettévágja az ifjú pár fejét, a rabbi betakar a gyűrűnek és a pohártörésnek, hiába rángatom félre a baldachintartót, a rabbit, és tologatom a házasodókat, mindig visszamennek, és amikor lentről fotózok, buldog nyalja az arcomat, és pitbull harapdálja a kezemet morogva.

Másnap, miután előzetes mutatóba elküldtem néhány képet, a menyasszony zaklatottan felhívott:
– Mondd, te őszinte embernek tartod magad? – kérdezte remegő hangon.
– Öööö…
– Csak akkor kérdezek tőled valamit, ha tényleg őszinte vagy.
– Ööö, szerintem igen – feleltem izzadtan.
– Mit szerinted? Annak tartod magad, vagy sem?!
– Igen – mondtam, mert kíváncsi voltam a folytatásra.
– Biztos? – kérdezte.
– Remélem.
– Oké, és szerinted a valóságban is úgy nézek ki, mint a képeken?
– Ööö… – nem hamarkodtam a válaszadással. Örültem, hogy tisztes távolság van közöttünk, hogy már kifizették a munkát, napsütötte, vidám dombok vesznek körül, és a vicsorgó pitbull is a Hermoni vendégházban maradt. Tény, hogy mikor legelőször találkoztunk, azt hittem, hogy a menyasszony a vőlegény anyukája, de korához képest viszonylag szépnek tűnt, ezért őszintén megdicsértem a fején lévő virágkoszorút.

– Na jó, máshogy kérdezem – mondta –, mi volt az első gondolatod, amikor megláttál?
– Hogy nagyjából öt év van köztetek – feleltem, és ezzel meg is cáfoltam az őszinteségemre vonatkozó korábbi kijelentésemet.
– Szerinted a valóságban is úgy nézek ki, mint a képeken?
– Kábé.

Zokogni kezdett. Fuldokolva elmondta, hogy mióta meglátta a fotókat, élete legnagyobb válságán megy keresztül. Szegény fiatal férje sokkal többet érdemel, komolyan fontolgatja, hogy ott hagyja. Vigasztalni próbáltam, hogy bár nagyon közelről tényleg látszik a szemén és a bőrén, hogy nem új motoros már, de (ha messziről, hunyorogva nézem – ezt csak hozzágondoltam!) összességében meg tudom érteni a férjét, amiért beleszeretett.

– A barátaim mindig azt állítják, hogy a valóságban sokkal szebb vagyok, ezért akartam megkérdezni valaki semlegest, akinek nem érdeke a szemembe hazudni.
– Ne áltasd magad – mondtam megbátorodva –, pont úgy nézel ki, mint a képeken.
– A fotóid egyébként szuperek – lelkendezett. – Férjem és 16 éves nagyfiam is odáig vannak értük, rólunk is van néhány zseniális kép. Csak én ne lennék ilyen öreg – és újra elpityeredett.

A következő fél órában azt magyaráztam neki, hogy semmi baj sincs a kinézetével, és ha kibékülne a korával, az határozottan megfiatalítaná.

Nem sokkal a beszélgetés után további 300 sékel érkezett a bankszámlámra azzal a felirattal, hogy “az őszinte pszichológusnak :)”.
Így, mosollyal a végén.