Miért csak tankokról és késekről írhatunk, avagy a szúrós állat egy békés napja
A havilapként frissen indult Új Kelet – a dinamikus terjesztési rendszernek köszönhetően – a Nachal Amud-i Tarajos Sülhöz is eljutott. A reggeli kávé mellett komótosan kinyitotta a frissen nyomott újságot, és meglepődve konstatálta, hogy ő is szerepel az egyik cikkben >>. Elégedetten legeltette a szemeit a túraleíráson, melyben a szerző békességgel és végtelen romantikával hozta őt kapcsolatba, de mikor az oldal aljára érve azzal szembesült, hogy milyen vihart kavart jelenlétével, vegyes érzések kerítették hatalmukba. Örült, hogy kilépett a viszonylagos ismeretlenségből, mondhatni híressé vált a magyar nyelvű zsidók között, némi büszkeséggel könyvelte el, hogy még a teheneknél is többször szerepelt a commentekben, ugyanakkor szomorkodott, hogy kétes hírnévre tett szert, mert – egyes olvasók szerint[1. “hát a tarajos sül engem éjszaka ne lessen”
„Van aki csupa tarajos sült lát Izraelben, gazellát, rókát, reggel mindenhol heherésző tehenek, rózsaszín túravezető szivattyút, más meg a kemény valóságot: fölrobbanó merénylőket, késelő indoktrinált iszlám megszállottakat.”
„Stucc is él Izraelben, de az ha a fejét a homokba dugja, csak a szép színes gilisztákat látja, meg a napszemüveges vakondokat, tőlük informálódik.”
„Húúú, de nagy szégyen az, amikor valaki Izraelben él, és nem csak késelős merénylőket, hanem heherésző teheneket és tarajos sülöket is észrevesz.”
„Az olyan apróságoknak mint a késelés nincs hírértéke a tarajos sülökhöz képest. Hol itt a békesség és a végtelen romantika?”] – hogy jön ő ahhoz, hogy egyáltalán létezik ebben a merényletekkel teli országban, hogy érdeklődésre tart számot, sőt, még írnak is róla, és mindez akkor, mikor arabok zsidókat késelnek. Úgy érezte, hogy elvesztette ártatlanságát. Inkább maradt volna ki az újságból.
Ebéd közben bárhogy is törte a fejét sehogy sem fogta fel, hogy miért kell minden újság összes oldalát a palesztin-zsidó konfliktussal megtölteni. Mondjuk ez némileg érthető, hisz ezidáig semmit nem tudott zsidók és palesztinok létezéséről, csak embereket ismert, akik néha békésen elsétáltak a lakhelye melletti túraösvényen. Eddig kimondottan szerette őket, mindig izgatottan várta érkezésüket, mert jelenlétükkel megtörték a tarajos sülös hétköznapok egyhangúságát, új világokat ismerhetett meg rajtuk keresztül, új kihívások elé állították, rugalmasságot tanult tőlük, tágították világképét.
Sértve érezte magát az olvasottak miatt, sőt, valljuk meg az igazat, indulatba jött a gúnyos megjegyzéseken. Már-már azt fontolgatta, hogy bosszúképpen a legközelebbi kirándulóra mereszti tüskéit, de végül jobb belátásra jutott, és inkább keserűen félrevonult. Estére már csak őszinte, együttérző sajnálat maradt benne a lap hasábjain nyafogó emberek iránt. Azzal a jóleső gondolattal bújt ágyba, hogy az ő világa nem tankokból és késekből, hanem tücskökből, békákból és bogarakból áll.
Miután elaludt azt álmodta, hogy az emberek meghívták egy konferenciára, hogy beszédet tartson. Kicsit ódzkodott, szabadkozott, mert alapjában szégyenlős természetű volt, de végül beadta a derekát. Mindent előre jól megfogalmazott, és pontokra bontva leírt egy papírra, de mikor felment a pódiumra teljesen elfeledkezett a cetliről:
“Határtalan örömmel tölt el, hogy rámkerestetek a Google-en. Egyrészt mert most már tudhatjátok, hogy tüskéim ellenére fajilag közelebb állok az egérhez, mint a sünhöz, másrészt mert legalább e békés kutakodás alatt nem háborúztatok, és nem gyűlöltétek egymást.
Ha a folyton nyűgös emberek nagyobb érdeklődést mutatnának irántam, kevesebb gyűlöletre jutna idejük, így a merényletek száma is csökkenne.” Ekkor indulatos morajlás futott végig a termen, de ő megbátorodva folytatta:
“Ha nem veszitek észre a jót, azzal a rosszat növelitek. Ha nem néznétek naphosszat a híreket, rájönnétek, hogy az élet 99,9 százaléka nem híradóból áll. Azzal foglalkozzatok, ami veletek történik, annak higgyetek, amit saját szemetekkel láttok. Vegyetek rólam példát: nincs tévé az odúmban, Facebook oldalt sem nyitottam, mégis (sőt éppen ezért) élek és virulok. Gyertek kirándulni, ne féljetek, itt nincsenek dühös késelők. Attól tartotok, hogy ha csak békés farmerekkel, pásztorokkal, erdészekkel, tehenekkel és magamfajta furcsaságokkal találkoztok, nem lesz kit utálni? Hogy akkor majd kiüresedtek? Tévedtek! Vagy netán tőlem félnétek? Ne aggódjatok, ha békén hagytok, én is békén hagylak titeket. Ha nem pökhendien, nem támadólag közeledtek, ha nem a földemtől akartok megfosztani, ha nem az odúm lerombolásán fáradoztok (melyhez jogom van, már a nagyapám is itt született), senkit nem fogok tüskéimmel megdöfni. Azokat csak akkor használom, ha veszélyben érzem magam.”
Tarajos Sül ekkor felébredt. Zaklatott volt a szónoklattól, kicsit izzadt is, de korgó gyomra emlékeztette rá, itt a vadászat ideje. Kibújt a barlangjából, és mielőtt elindult volna, két bokor közül, a derengő holdfényben kíváncsian leste a földön heverő embert. Nem bántotta, hisz csendesen szuszogva, békésen aludt.
Hozzászólások lezárva