Mondd, te cionista vagy?

Újragondolt cionizmus, avagy mit szólna Herzl? Na, gyerekek, ezt jól elszúrtátok!

– Mondd, te cionista vagy? – kérdezte tőlem nemrég valaki.
– Hogyne – feleltem mindjárt -, hisz Izraelben élek és héberül beszélek. De ha mocsárcsapolásra és tehénfejésre gondolsz, akkor nem. Vagyis attól függ, hogy mit értesz cionizmus alatt, mert ez egy dinamikusan változó nagyon tág fogalom. Ha csak azt mondom, hogy vallásos vagyok, abból sem tudja meg senki, hogy pontosan miben hiszek.
– Oké, akkor mást kérdezek – folytatta beszélgetőtársam -: mit szólna Herzl Tivadar ahhoz, amit az országban lát? Mit tenne ő, ha ma élne?
– Nem tudom. Lehet hogy azt mondaná: Na, gyerekek, ezt jól elszúrtátok! és új pártot alapítana. De valószínűbb, hogy egyik párthoz sem csatlakozna, hanem a polgári felkelés élére állna, majd a Milki és a lakásárak lefaragásán dolgozna.
Meglepődne, hogy feltámadt a héber nyelv, és nem az a bábeli zűrzavar van, amit ő elképzelt. Nyilván örülne, hogy a héber kiütéses győzelmet aratott, ugyanakkor szomorú lenne, hogy az ötvenes években több mint húszezres Új Kelet előfizető kevesebb, mint százra csökkent.
Valószínűleg nem hagyná, hogy a vallási vezetők teokratikus állammá formálják az országot.
Tiszteletben tartaná a papságot, és a katonákat, de nem engedné, hogy azok állami ügyekbe szóljanak. A zsinagógákra korlátozná a rabbik tevékenységét, ahogy a hadseregnek is a laktanyákban a helye. Az mondaná: A hit egyesít, a tudomány szabaddá tesz.
Lehet, hogy ő sem tudná eldönteni, hogy a fizikai biztonságérzet hat inkább a gazdasági-társadalmi biztonságra, vagy éppen fordítva, de valószínűleg a katonai kiadások csökkentését forszírozná.
Csodálkozna, hogy mennyire nem koherens a társadalom, hogy mennyire máshogy viszonyulunk egymáshoz, mint a galutban. Herzl nem lakott marokkói, etióp, orosz, amerikai zsidóval egy háztömbben, ezért itt jönne rá, hogy sokkal könnyebb a bécsi zsidókkal együtt élni, mint a világ minden tájáról összegyűlt sereglettel.
Megállapítaná, hogy a zsidó állam kikiáltása az egy dolog, de felépíteni és irányítani, az már egészen más tészta. Lehet, hogy látva a zsidók civakodását, az iparmágnások monopoljait, a korrupció és szexuális bűncselekmények miatt börtönben ülő közéleti személyiségek nagy számát, a másként gondolkodók megbélyegzését, kirekesztését, megfélemlítését és elnémítását, szomorúan így sóhajtana: “talán érdemesebb lett volna a kurdoknak, vagy a cigányoknak államot alapítanom.”

A Herzl-féle cionistának elsősorban a zsidó sors fontos. Főként a zsidó néppel, a zsidó történelemmel azonosul, ami nem feltétlenül kapcsolódik ahhoz a gazdasági, kulturális és szellemi közeghez, mely az elmúlt száz évben kialakult itt. Az eredeti cionizmus alapgondolatát már első képviselői, a babiloni fogságból Sionba hazatérők felismerték, miszerint a zsidó népnek saját terület kell, magának kell irányítania az ügyeit. E nélkül előbb-utóbb megszűnik létezni, mert nem tud egy idő és tér feletti spirituális lényként, a könyvek lapjain, egyfajta absztrakt ötletként fennmaradni. A judaizmusnak anyagként kell megvalósulnia, be kell magát piszkítania, ha élni akar.

Másfajta cionista az, aki Izrael Államért él-hal, meghatottan hallgatja, de leginkább szívre tett kézzel énekli a Hatikvát, szurkol a válogatottnak, imádja a hadsereget és a függetlenségi napon zászlót tűz ki a kocsijára. Mellesleg Herzl fehér alapon hét aranycsillagú zászlót képzelt el, ahol a fehér az új, tiszta lappal indulást, a hét csillag pedig a hét munkaórát (és nem 10-12-t!) képzelt el. A dávidcsillag és az imakendő kék csíkjai csak a zsidókat hatja meg, a nem zsidó kisebbség nem tud ezzel a zászlóval mit kezdeni, mint ahogy a himnusz “zsidó lelkével” sem.
Az ilyen cionista érzelmileg viszonyul azokhoz a szimbólumokhoz, melyek az izraeliséget jelképezik. Ez sokszor együtt jár azzal a meggyőződéssel, hogy a kormány politikája mindig helyes, hogy Izraelnek mindig igaza van, minden más államnál jobbak vagyunk, nekünk van a legfejlettebb high-tech-ünk, és a legerkölcsösebb hadseregünk. Kritikus ember nem tud ilyen szemellenzős patrióta lenni, hisz kicsit problematikus létesítményekkel, kormányzati rendszerrel azonosulni, melyek sokféle emberből, néha sikeresebb, máskor kevésbé jól működő intézményekből és törvényekből állnak.

Van ehhez a helyhez érzelmileg kötődő cionista is, aki nem szimbólumokkal, hanem az őt körülvevő emberekkel érez együtt. Aki ezt az életformát szereti. Aki tudja, hogy itt van a helye, itt érzi magát otthon. Nem mint különböző etnikumokra tekint az őt körülvevő emberekre – akár szereti őket, akár nem -, hanem mint rokonaira, egyfajta szolidaritást érez irántuk. Feltalálja magát ebben a sokszínű kulturális közegben, mert nem csak egy sajátos kultúrával azonosul, hanem az izraeli kultúrák közös nevezőjéhez tartozónak érzi magát. Nem zavarja ha az izraeli arabok együtt éreznek a palesztinokkal, hisz a francia zsidók is együtt érezhetnek az izraeli zsidókkal. Nem a föld birtoklása fontos neki, hanem annak szeretete. Nem történelmi vélt, vagy valós jogokról szónokol jelszavak szintjén, hanem felkerekedik, és személyesen ismeri meg az ország csodás tájait, a beduin kecskepásztort, a zsidó farmert, és a keresztyén szerzetest. Nem fogad el automatikusan bármilyen kormány vagy katonai akciót, nem a hatalommal, a törvénnyel, a hatalmi jelképekkel, vagy a hadsereggel azonosul, hanem az izraeli társadalomhoz fűzi családias érzés, egyfajta törzsiség. Ez a cionista segít a másiknak, és nem lekiabálja azt, támogatja a rászorulót, nem dobja el a szemetet, különválasztja és újrahasznosítja a hulladékot, nem késik mindig a találkozókról, nem randalíroz a repülőn, nem lopja el a szállodai törülközőt, és így tovább… Fontos neki, hogy hogyan néz ki az ország, ezért olyanná varázsolja azt, hogy büszkék lehessünk rá, és ha kell, kész harcolni a túléléséért. És nem feltétlenül fegyveres harcról van szó.

Hosszú évek óta teljes szívvel hiszek a békében és harcolok érte, de ma már képtelenség erről a békéről beszélni anélkül hogy ne tűnjek naivnak.
Herzl sem ígért békét. Deklarált célja volt a demokratikus, liberális, és progresszív zsidó állam, mely gondoskodik a lakosok jólétéről, a jogi és társadalmi igazságról és az esélyegyenlőségről. Ahol biztosítva van a zsidó többség, mint ahogy garantálva vannak a kisebbségek egyenlő jogaik is. Az utóbbi időben veszélybe került ez az álom. A politikai tétlenség, többmillió palesztin életének folyamatos ellenőrzése aláássa Izrael demokratikus jellegét, és olyan abszurd helyzetet teremt, melyben a zsidó nép államában megszűnik a zsidó többség.

A kormány a status quo fenntartásán buzgólkodik, mert nem érti, hogy a Közel-Keleten nincs olyan, hogy stagnálás. Ha nem megyünk előre, akkor hátracsúszunk, felmorzsolva a még megmaradt reményt, erősítve a szélsőségeseket, akik az ország lángbaborításán fáradoznak. A merényletekre válaszul a kormány még több telepet épít a megszállt területeken, elmélyítve így a palesztinokkal való keveredést, ahelyett, hogy különválnánk tőlük. A remény hiányára a biztonság eszkalációja a válasz. A szélsőjobb csatlakozik a szélsőbal jövőképéhez, mely egy államban képzeli el a két népet, ami egyenlő a zsidó állam végével.

Nem vagyok naiv, világos, hogy a Közel-Keleten nem lehet független és szabad az az állam, mely nem képes megvédeni magát. Izraelnek mindig néhány lépéssel az ellenségei előtt kell lennie, hogy megőrizze katonai erejét és technológiai fölényét. De mi visz minket biztosabb jövő felé? Egyértelmű zsidó többséggel rendelkező ország, ahol a nem zsidó kisebbség igazi és teljes egyenlőséget élvez, tehát igazságosabb, erkölcsösebb, ezért erősebb, és sokkal biztonságosabb, vagy olyan kétnemzetű apartheid állam, melynek nagyobb a területe ugyan, és a zsidó kisebbség jogokkal rendelkezik, de a palesztin többség elnyomott, önrendelkezéstől megfosztott, ezért örökös és kölcsönös terrortól bűzlenek a mindennapok.

Arra a jelszóra, hogy “nincs partner” Herzl szerintem valami ilyesmit mondana: “Az izraeli vezetés nem engedheti meg azt a luxust, hogy másokat hibáztasson az ország helyzetéért. Ha vannak is kétségek a másik fél szándékait illetően, meg kell határoznunk egy politikai célt, nemzeti jövőképet kell kitűzni magunk elé. Olyan feltételeket kell teremtenünk, melyektől elmúlik a kölcsönös gyanakvás, ezután elszántan dolgozhatunk a cél megvalósításán. Nem tudom, hogy van, vagy nincs partner, nem tudom, hogy mit akar a palesztin vezetés, de azt tudom, hogy mire van szüksége a népemnek. Tudom, hogy a világos országhatárok kijelölése, a palesztinoktól való elszakadás nem csak hogy nincs ellentétben a biztonsággal, ez az egyedüli út a biztonság megteremtéséhez, a cionista álom megőrzéséhez, sőt akár a békéhez is.”

Herzl jövőképének inspirálnia kell minket. Fel kell élesztenünk a kezdeményező, kreatív, és fantáziadús cionizmust, mely nem csak a kockázatokat és a veszélyeket látja, hanem az esélyeket és a lehetőségeket is. Olyan cionizmust, mely nem izzadt kapkodással reagál a külső folyamatokra, hanem maga formálja a valóságot. Ha nem vagyunk képesek megújulni, lemondani a régi álom egy részéről, az egész cionista álmot fosztjuk meg tartalmától.

Mivel olyan keménynyakú népekről van szó, mint a zsidó és a palesztin, a kétnemzetű állam öngyilkosság. Egyelőre. Lehet, hogy ezer, de inkább tízezer év múlva más lesz a helyzet. Addigra fejlettebb embertípussá válunk, megszűnik az antiszemitizmus, és a cionizmus is egyszerű humanizmussá alakul.

Az írás megjelent az Új Kelet izraeli magyar nyelvű folyóiratban >>