Tiszta udvar, rendes ház – majdnem omlik, de még áll.
Penészednek a falak, rothad a ház, szürkül a múlt, az emlékezet – én kevéssel is boldog lehetek.
Egy mosoly a legkisebb viskóban is elfér – hisz nem mindig palotákban vigadnak emberek.
Azt mondják, megnyugtató a jelenlétem – csak mert az otthon biztonságában élek, hol nincsenek elvárások, itt tényleg az lehetek, akit magamnak vélek.
Mindenhol otthon vagyok, mert otthont magamban lelek – így azt bárhová magammal vihetem.
Nem az az otthonom ahová vágyom, hanem ahonnan elszakadni álom – önmagamtól nem szabadulhatok, bár néha nagyon mennék.
Alkonyodik, hűvösre fordul, kicsit fázom, látogatnak a szúnyogok – pici kunyhót akarok, hol meghúzódhatok.
Anyaföldre terülök meztelen – hisz porból vétettem, és porrá leszek.
(tél végi mosoly egy zempléni faluban – 2004)
Hozzászólások lezárva