Éjszaka autóban suhanok vele. Már langyos a levegő, egyébként tébolyító nyár van, a hegyi szerpentin is halálosan meredek. Hol szakadékba zuhanni, hol sziklának ütközni, lenézni a sötétbe, eljátszani egy utolsó gondolattal, aztán meg fel, a hold festette borzos csillagokra és arra gondolni, hogy milyen apróvá tud töpörödni mindez, ha hunyorogni kezdek.
A hegytetőn koncert illata vár, fülön át adagolt ősbánat. Olyan, mintha ebben az éjszakában válna eggyé az összes többi éjszaka: a mitzpe-nofi, a pestkörúti, a kuruc utcai, a barcikai, a gyáli, és megint csak az izraeli. Minden volt éjszakám visszaér önmagába mind. De ha visszaér, minek mozdulok? Minek mozdul a fejem előre-hátra, minek álmodom amikor alszom, minek képzelek amikor azt hiszem hogy látok, minek a játék a gondolattal? A szakadék mély, jó szakadék, hisz mély, tudja a dolgát, lineáris cselekményű, soha nem tér vissza a kezdetekhez, mert elfogyok benne.
Éjszakára már csak kettőnket borít be a gitáros dallam, felülről, a régi víztoronyból látjuk mindezt, és tudjuk, hogy olyan is lesz, hogy ami most van az mindennél szebb lesz, bár hogy ezt el tudjuk képzelni, sokkal több éjszakának kell összeállnia bennünk.
Hozzászólások lezárva