Meg kellene halni már. Sóhajtozza ezt gyakran anyai nagyanyám bele a nyár végi szárazságba, míg a barna, sok helyen lepattogzott tompai vájling koszos mosogatólevében matat fáradt keze, az alján maradt kiskanalakat keresve, de nem odanézve, mert a nyári legyek tetemétől szennyes ablakon át próbál felismerni valamit abból amiről azt hiszi, hogy az élete. De csak burjánzó dáliákat, kukoricagórét és beérni készülő eperfát láthat, így hát mosolyán túl is felismerhető szomorúsága némileg érthető.
Kilenc évesen szeretem hallgatni ezeket a sóhajokat, és bár nem értem, nem sejtem mit jelentenek, magamba szívom ezt az életprogramot, elsajátítom annak tagadását ami nélkül élni sem tudnék, sőt megléte nélkül semmi sem jöhetett volna létre. Nagyon fiatalon tanulom meg, hogy milyen szisztémákkal lehet idősnek lenni, ugyanis sokat figyelek és hallgatózok.
Mert élni az lélegzetvétel, élni az enni és inni, élni az lét, és élni végső soron az meghalni is. És ez a tudás ott bújik bennem, minden egyes napomban ott mocorog, bár sokszor évtizedekig nem érdekel, tudomást sem veszek róla. Aztán egyszer csak egy szép napon váratlanul felébred az a sok nyárvéggel sápadó kis dolog, ablakon szétnyomódott legyek holttestén átszitált világ, és nincs senki aki megállítsa. És hát ez szörnyen szomorú.
Nem tudtam élni sem soha, hát még megöregedni.
Hozzászólások lezárva