Hogyan maradjunk elkötelezett, hűséges és kielégült pár a házasság szűk keretei között?
Húsz éves házasok vagyunk Magival, és a napokban egy nemrég elvált kolléganőm arról kezdett faggatni, hogy mi a hosszú párkapcsolat titka. Vicces új barátja szerint a sok ölelés, kedveskedés és szex. Én azt válaszoltam neki, hogy egyrészt nincs titok, ha lenne, nem árulnám el, hisz titok :), másrészt ha mégis van, akkor az a titok, hogy nincs titok.
De komolyan, hogyan maradjunk elkötelezett, hűséges és kielégült pár a házasság szűk keretei között? Mert a modern házasság megpróbálja intézményesíteni a folyamatos elégedettség érzését.
Most nem akarok belemerülni a közhelyesnek tűnő (de igaz) dolgok taglalásába, mint a kommunikáció, jó szex, őszinteség, figyelmesség, szabadság, bizalom, azonos érdeklődés, apró jelzések, satöbbi.
Tény, hogy manapság nehéz idők járnak a házasság intézményére vagy a monogámia egészére. A házasság törékeny tutajként hánykolódik a kulturális igények viharos tengerén, melynek hullámai az önmegvalósításról, boldogságról és érzelmi individualizmusról szólnak. Ma nem csak ruhát cserélünk, mint régen, hanem bútorokat, lakást, autót, számítógépet, okostelefont, hobbit, ismerősi kört, sőt barátokat is. És mindezt legtöbbször örömmel, a megújulás, a fejlődés és előrehaladás érzésével tesszük. Akkor miért ne lehetne a párunkat is lecserélni?
Egész életünk egy ember mellett való leélésének vágya látszólag totálisan ellenkezik az életmódunkkal, hisz nem várhatjuk el, hogy egy ember hosszú távon meg tudjon felelni érzelmi, intelektuális, szexuális és gazdasági igényeinknek.
A mai reklámkultúrában, mely arra ösztökél, hogy ezeket az igényeket azonnal és maradéktalanul kielégítsük, a házasság intézménye a kompromisszum, a merevség, a lemondás és az önmegtartóztatás anakronosztikus maradványának tűnik.
És mégis, a monogámia az egyéni boldogság alapjaként van számon tartva, és az idő próbáját kiálló heteroszexuális házasság szinte mindenütt a leginkább előnyben részesített érzelmi állapotként van beállítva. Alternatív érzelmi berendezkedéseknek – egyelőre – nincs igazán társadalmi legitimációja, és a közfelfogásban a házasság egy kollektív-etikus cselekedet, mely társadalmi intézményeket szolgál. Izraelben például a házasság feladata “megőrizni a zsidó nép biológiai és kulturális fennmaradását”. Más szavakkal, az izraeli társadalom nagy része szerint a házasság stabilitása a zsidó vallási és nemzeti közösséghez való személyes hozzájárulást, és ezáltal ahhoz való szerves kapcsolódást fejez ki.
A legjobb házasságot is örökös dilemmák és egymásnak – látszólag – ellentmondó követelések jellemzik, melyeket párhuzamosan kell megvalósítani: személyes szabadság kontra biztonság, saját szükségleteink kielégítése kontra társam szükségleteinek kielégítése, különállóság kontra együttlét, férfi identitás kontra női identitás, megőrzés kontra újítás, szenvedély kontra meghittség, hűség kontra kalandvágy.
Ezeknek a – házasfeleket meggyötörni képes – paradoxonoknak a hátterében ott lapul egy szerintem jóval jelentősebb konfliktus. A mai nyugati életrend két alapvető, egymásnak ellentmondó viselkedésformát ajánl, melyek közül nem tudunk választani, és a házas kapcsolaton belül is e kettő között repdesünk vergődve.
Az első viselkedésforma, mely leginkább a munkanapot jellemzi, az ipari kapitalizmus ethoszához tartozik, ami olyan “kifizetődő” értékeket állít a központjába, mint hatékonyság, szorgalom, hosszútávú befektetés, önuralom, és késleltetett kielégülés. Jó dolgozóknak kell lennünk, akik előre törnek a ranglétrán, hogy versenyfeltételek közt is sikeresen növeljük a munkáltatónk, és ezáltal a saját anyagi bevételünket. Úgy kell viselkednünk, hogy integrálódhassunk a racionális, önérdektől vezérelt, józan, és nyereségre törekvő mentalitással.
Csakhogy mikor a munka után hazamegyünk, teljesen meg kell változtatni az identitásunkat. A nyugati kapitalizmus szabadidő kultúrája éppen az előzőek ellenkezőjét sulykolja belénk, mikor az impulzivitást, az irracionalitást, a hedonizmust, az önzetlenséget és a pazarlást méltatja, megszenteli az élvezetet, és azonnali érzelmi és fizikai kielégülésre ösztönöz.
Így keletkezik az elkülönülés a szakmai karrier és a magánszféra között. Az ember kettészakadt lény: reggel bizonyos módon kell viselkednie, munka után pedig teljesen másképp. Az életünk (de még egy napunk is) gyakorlatilag érzelmi következetességtől és folyamatos identitástól mentes.
Ebből fakadnak hibák is: sokszor nem vesszük észre, hogy szivárgás lép fel a két világ között, amiért persze büntetés jár. Túlságosan “lágy” és figyelmes dolgozó, aki nem eléggé határozott és eredményorientált, gyengének és lustának lesz elkönyvelve, ezzel szemben házastársak, vagy szülők, akik nem költenek eleget a másikra, vagy nem elég kényeztetők, fukarnak és szigorúnak lesznek megbélyegezve.
A házasságra jellemző paradoxonok nagy része szerintem ebből a kettősségből ered, mely felveti a legfőbb kérdést: a házasság “szabadidős” tevékenység-e (szükségletek kielégítése, élvezet, erosz és öröm), vagy a “munka” kategóriájába esik (átgondolt irányítás, bölcs érdekmegőrzés, visszafogottság és kitartás)?
A hosszú házasság megőrzésének a módja egyértelmű: a munka érzelmi szabályait kell alkalmazni. A házasélet az munka, nehéz és folyamatos munka, ahol többek között az alábbi dolgokat kell megvalósítani: befektetés, jövőkép, határozottság, kitartás, elkötelezettség, motiváció, készségek, kommunikáció, konfliktuskezelés, közös megállapodás, elvárások egyeztetése, folyamatos kihívás, felelősség, és így tovább…
A legtöbb jó házasság és minőségi kapcsolat romantikus gondolattal indul, de sikere intenzív tanulást, mély elkötelezettséget és tartós befektetést igényel.
Furcsa, nem? Hosszú órákat dolgozunk egy gyárban, vagy irodában, aztán otthon tovább dolgozunk a párkapcsolaton, a romantikán, a szexen. Munka után válságkezelésen, konfliktusok megoldásán dolgozunk a nappaliban és a hálószobában is.
Csak akik vetnek és befektetnek a kapcsolatba, akik ápolják, gondozzák azt, csakis azok aratják a gyümölcsét örömmel.
A keményen végzett munka szelleme szemben áll a párkapcsolat és a házasság fogyasztói szlogenével, mely minden romantikus vígjátékban, vagy házassági fogadalomban meggyőzően van tálalva. “A nagy Ő, az örök bajtárs, aki egész életünkben a boldogságunk fő forrása lesz, aki mindig érezni és cselekedni fogja a helyes dolgot”, és az ehhez hasonló jelmondatok annyira a valóság nagy részét nélkülöző illúziók, hogy lehet hogy éppen ezért annyira drámai az erejük. Nem csoda, hogy a házasságok kezdetét a szappanoperák sírig tartó rózsaszín ködfelhőjeként éljük meg. Hogy egy egész életre szóló, kemény, közös munkába kezdjünk, ahhoz ajándékként, csábítóan kell csomagolni, a “végtelen harmónia”, és “erőfeszítésmentes élvezet” hamis ígéretének csillogó papírjával kell befedni azt.
Olyan érzésem van, hogy sikeres vállalkozást közösen vezető házastársaknak könnyebb a házasságot is egyben tartaniuk, mert gyakorlottak a közös munkában. Házasemberként elfogult vagyok, és szükségét érzem, hogy pozitív színben tüntessem fel a házasság intézményét, de kicsit pesszimista felhangom teszem ezt, hisz otthon sem lehet a tévé előtt karba tett kézzel ülni és remélni, hogy minden rendben lesz. A házi munkákon túl maga a házasság is kemény munka, mikor is nem mondjuk a kerti paradicsomot, hanem a házasságot kell ápolni és gondozni. Nehéz munka az egész élet, amitől nincs menekvés, sosem pihenhetünk le, még otthon, vagy nyaralás közben sem. És néha ez nagyon kimerítő tud lenni.
Szerencsésnek érzem magam, hogy – néhány rövid vargabetűs időszakot leszámítva – Magi mellett 20 év után sem érzem ezt a fáradtságot 🙂
Ja, és megkérdeztem páromat is, hogy mi a hosszú kapcsolatunk titka.
– A házi készítésű friss szombati kalácsok – felelte.
Ez is boldog házasság:
Kettesben
Boldog okok
Szerelmespár és náci
Pusztulás
Tanfolyam
Kiáltvány
מזל טוב! מילים יפות
תודה רבה אווה! 🙂