Látok egy embert, és míg szemlélem, lefut előttem eddigi élete. Szomorú élet. Ő nem így látja, mert olyan jól hazudik önmagának, hogy észre sem veszi gyászos voltát. Ügyesen hitegeti magát, minek eredményeképpen még környezete számára is magától értetődő lesz az amit magáról gondol. Elismerem, hogy a túlélésnek ez is egy elfogadható formája, sőt, emberem büszke lehet magára, hisz megtanulta, amit el kellett sajátítania, a nagy egészhez tartozik, bennfentes lett. Talán már sosem érezhet elhagyatottságot, kirekesztettséget, vagy bármi mást, ami halandó számára néha kibírhatatlan lehet.
De ő nem csak túlélni akart, ha egyáltalán visszaemlékszik arra, hogy valaha akart is valamit. Élete felületes pillanatai szunnyadnak mellettem, akár a polcon hagyott kacatok, önmaguk elsivárosodásai, elidegenedve attól az időtől is amiben igazinak akartak tűnni. Egész élete előttem van. Ködfátyollal borított táj, jámbor hömpölygés, kábulatos émelygés. Csip-csup ország megszokott lakói épp elidegenednek egymástól, miközben gyári vigyoraik és balga meggyőződéseik amolyan sorozat cuccok a képükön.
Én is a múltamba merengek. Nem látok ott semmit, csak verőfényes nyári délutánokat, ok nélküli csókok nyomát arcomon, egy szeptember végi hegygerincet és a mindent maga alá hantoló időt.
