Szent háború?

Nemrég a munkahelyemen, a gyárudvar egy félreeső zugában aggasztó jelenségre lettem figyelmes. Arab terroristának tűnő sötét bőrű egyén valamit furcsamód rejtegetve mutogatott a köré gyülekező társainak. Délutáni ima utáni imaszőnyegek hevertek szanaszét.

Az egyre gyarapodó palesztin és zsidó merényletek után, és most így a pisztolyos és henteskéses zsinagógai mészárlást követő napokban, zsidóként hajlamos vagyok egy kicsit én is jobban megnézni magamnak a munkahelyemen kóborló arabokat, hogy nincs-e a kezükben valami szúrós fémdarab, vagy nem-e domborodik zsebük gyanúsan, hisz a legutóbbi tettesek is a zsidó imaházzal szemközti közértben dolgoztak békésen a gyilkosság elkövetéséig. Senki sem gondolta volna környezetükben, hogy képesek ilyen szörnyűség végrehajtására, mint ahogy én sem gondolom a sok éve arab ismerőseimről, hogy ilyesmi járna a fejükben. “De azért jó nyitott szemmel járni”, gondoltam.

Aztán pillanatok alatt rájöttem, hogy valójában minden arab késsel, pisztollyal, vagy egyéb fegyverrel járkál körülöttem szabadon. A padlizsánt vagdaló gyári arabok 40 centis késsel hadonásznak mellettem, az arab biztonsági őr pisztolyát vakargatja ráérősen mikor elmegyek a közelében, az arab hentes közvetlen a szemem előtt csapdos véres húsdarabokat baltával, de a minap vettem észre, hogy még legjobb barátomnak, az arab gitárosnak is félelmetesen hosszúak a körmei. Nyilván nem véletlen. Nyilván a megfelelő pillanatra várnak. Nyilván az arab bolti eladónők merénylet utáni különösen kedves mosolya is félrevezető hadművelet csupán, akik kedveskedve néznek rám, és egymással versengve lesik, hogy tőlük kérdezzem meg a pita árát. Nyilván azt gondolják, hogy elhittem, hogy azért annyira szolgálatkészek, mert ki akarnak engesztelni a merénylet miatt, ezzel bizonyítva, hogy ők rendes, békés arabok, nem olyanok, mint a gyilkosok. De engem nem vernek át mosolyukkal, mert a két, zsinagógás gyilkosról is kiderült, hogy ők is ugyanilyen bájosan mosolygó eladók voltak, akiket ha az ezt észlelő becsületes zsidó vásárló mondjuk gázsprayel, vagy két jól irányzott rúgással leszerelt volna, nem mészárolták volna le a négy ártatlanul imádkozó zsidót, és a hősiesen segítségükre siető drúz közlekedési rendőrt.
“Fegyverbe!” kurjantottam magamban, és erre mintha bátorságot és védelmet nyújtó imalepel hullt volna rám.

Szóval ilyesmiken jártak a gondolataim, mikor határozottan elindultam a gyárudvaron gyanúsan csoportosuló muszlim banditák felé, hogy akár életem árán is, testemmel tiporjam el a még csak csírájában alakuló véres terrorcsoport létrejöttét. Aztán odaérve látom, hogy a hangosan szónokló ürge, okostelefonján a legutóbbi sivatagi túrámon készített fotóimat mutogatja a többieknet, így buzdítva őket, hogy hozzá csatlakozva kísérjenek el a legközelebbi sivatagi kirándulásomra. “Nyilván eladnak ott rabszolgának, vagy valami sötét szakadékba lökve akarnak végezni velem!!” futott át agyamon a sikító gondolat, viszont pillanatnyi, taktikai túlélésem biztosítása végett, de főként a zsidó nép hosszú távú, stratégiai túléléséért furfangos cselt vetettem be, és lelkesen meghívtam őket a túrára:
– Akkor most már rajtatok, muszlimokon kívül keresztények, drúzok, beduinok, és zsidók is lesznek a túrán – hebegtem nekik vidámkodva -, remélem jól kijövünk majd egymással! 🙂

fotó: Coca Cola – Small World, theinspirationroom.com