Anyu és én

Eszembe jut valami távoli reggel, vonaton ülök, szemben anyu, kezében cseresznyés zacskó, ő kitekint az ablakon, én őt nézem hosszasan. Anyuval utazok. Egy olyan vonaton ami soha nem áll meg. Letekeri nekem az ablakot, felemel, és együtt nézzük a tovasuhanást.

Kicsi vagyok, néha toporzékolok anyunak, hogy ne essen az eső, és egyszer ez bejön, tényleg elmennek a felhők az udvar fölül. Néha sírok neki, minden ok nélkül, csak magáért a sírásért, mert éreztetni akarom vele, hogy az én anyukám ő.

Engem egyesegyedül anyu érdekel, ha őszinte akarok lenni, leginkább a szája feletti anyajegy izgat. Ez másnál bőrhiba lenne, de nála szépségének védjegye. Szóval már csak ezért is szeretnivaló. Puszit ad és betesz a kiságyba. Hullámzik a függöny, a redőnyön át lágyan hull anyura a fény.

Emlékszem anyu briós-kontyára a Május 1 úton. Emlékszem, hogy megnyírja a hajam, szisszenek, mikor húz, és levágja a körmöm is, amitől rettentően félek, mert fáj. “Anyámasszony katonája” mondja ilyenkor.

Emlékszem, mikor óriási álmosságtól elolvad a fejem, és azt álmodom, hogy anyu egy triangulum, messziről csenget nekem, aztán eltűnik, és végtelen fekete örvény szippant magába. Anyu azt mondja, hogy Sötétlajos nem létezik, az a zsákos ember, aki mindig éjszaka jön, és ilyenkor be kell csukni a szemet, visszafojtani lélegzetet, mozdulatlannak lenni. Anyu még biztos nem látta.

Téli hajnalon anyu ölében ülök és kibontott, végtelen hosszú haját túrom, meglátok egy ősz hajszálat, és azt mondom neki, milyen öreg vagy. Fogvacogva megyek vele vérvételre, ő azon sopánkodik, hogy ki fog hullani a hajam, mert nem húztam sapkát. Ha útközben megszorítja a kezem akkor köszönni kell, mindegy hogy kinek. A rendelő még zárva van, várakozunk, ökölbe nyomja lábujjunkat a fagy. “Kisfiam, ne ülj a hideg padra, mert aranyered lesz!”

Megyünk a hóesésben, óvodás vagyok, viszem az uzsonnászacskót a kezemben. Szorít a csizmám, de anyu azt mondja szép a csizma, meg meleg is, örülnöm kellene neki, tudom. Otthon rózsaszín szaloncukrot lopok a fenyőfáról, de titokban a többit is megkóstolom. Másnap anyu felfigyel az üresen lógó színes papírokra. Ki torkoskodott?

Sötét szobában térdelek, az utcáról beszűrődő semmi kis lámpa melegsárgás fényébe hunyorgok, majd a tapétára tapad a szemem, gondolatban leszegett fejjel kavicsokat rugdosok a hóban. Világgá akarok menni, de anyu bejön, és meggyőz, hogy maradjak. Cserébe felállhatok. Boldog vagyok, mint a kismadár.

Anyu nem nyom a fejemre barackot, mint a testvérei, akik képesek egy négy éves gyerektől azt kérdezni, hogy mi leszel, ha nagy leszel. Megfogadom, hogy olyan felnőtt leszek, mint anyu, és nem fogok barackot nyomni a gyerekek fejére.

Megyünk a Kurucz utcai télutóban, bokáig érő sár, a nap sápadtra festi az eget, mintha minden beteg lenne kicsit. Kezemben rajzlapot szorítok, mikulás van rajta, zsírkréta, szinesceruza, vegyestechnika. Amikor az utca végére érünk anyu megáll, rám néz és azt mondja: “De szép, nagy kék szemeid vannak, kisfiam!”, és megsimogatja a kobakomat. Anyu úgy beszél mintha csak énekelne, mondatainak nem csak jelentése, dallama is van.
A Kurucz utcában egyébként járatosak vagyunk, anyu jól ismeri a lakókat, a szomszédok szomszédjait, azokat, akiknek már beszélt a hitéről, és azokat is akiknek majd csak ezután fogja elmondani. Mert anyu ilyen.

Tavasz van, 6 éves forma lehetek, a sarki boltba megyek, kezemben cetli és pénz. Anyu titokban megengedi, hogy a visszajáróból piros kakas-nyalókát vegyek. A kert végébe bújok, és ott nyalom, hogy a többiek ne lássák. Visszamegyek a házba, beülök a kádba, anyu csutakolja a fejem, megtöröl, majd pudingot készít, és Faragó nénivel együtt nézi a szombati orgonabokor virágait.

Becsukom a szemem és nyár lesz. Már csak arra emlékszem, hogy a Pipiskére kapaszkodunk, fejmagasságban ott van anyu kitaposott barna szandálja előttem, a szandálban pedig anyu viszeres lába. Az utolsó néhány méter olyan hosszú mint egy élet, fuldokolni kell, és kapaszkodni kell és prüszkölni kell, elfáradni kell és a végén megérkezhetünk.

Hazamegyünk, alulról látom anyut a főzőfülkében, hokedlin ül, apró-virágmintás műszálas otthonkában csupasz csirkével birkózik, közben vidáman énekel. Mikor gombot varr, vagy vasal, akkor is énekel. Sőt, a mosatlant is így boldogítja. Valaki azt mondja, hogy anyu háztartásbeli. Mi az hogy háztartásbeli? Hogy szüntelen szól az ének, zeng a ház?

Kint állok a teraszon, bársonyos délelőtt, zsibbadás. Hömpölyög egy dallam végig a házon, bújik az mindenhova, a szőlő indái közé, besző mindent, felrepül a padlásra, fickándozik, legurul a pincébe, belopakodik a kulcslyukakon, beleszimatol a gáztűzhelyen rotyogó kelkáposztafőzelékbe.
Segítek anyunak elmosogatni, kánonban csörömpöl a tányér és a villa. Tetszik, hogy vízben kiázott kezem redői anyu redőire hasonlítanak.

Csukva a szobaajtó, kezem a kilincsen pihen, benyitok, apu előtt Népszabadság, Biblia, a rádió gombját tekergeti és recseg a Szabad Európa, anyu egy babát szoptat a kanapén.

Anyu néha elkomorodik, és azt mondja: biztos Isten akarja így. Hogy ő másokért van. Komolyan mondja ezt, nincs okom kételkedni benne.

Anyu van ott évnyitón, évzárón, anyáknapján, november 7-én, március 15-én, április 4-én, és a többi napon. Már rutinosan köti a kisdobosnyakkendőt, de a zoknistoppolásban is fürgék az ujjai, bár így is más zokniját húzom.

Anyu szülőértekezleten értekezik rólam, rajzversenyen biztat lelkesen, kisdobos avatáson a himnusz és a szózat között mosolyog rám, iskolai papírgyűjtés után dicséri iparkodásom, izgul ha bizonyítványomba néz. Az ellenőrzőt anyunak jó megmutatni, apuhoz csak fekete ponttal és beírással kell mennem, az ő feladata a büntetés.

Anyu kihozza kis sámliját a kertbe, én követem őt, és míg répát egyel, kapál, vagy a tyúkoknak vet némi magot, folyton nyomában vagyok. Az ágyások között sokat kérdezem tőle, hogy miért, hogy miért, hogy miért. Meg hogy mi legyek, ha nagy leszek. “Lakberendező, régész, vagy építész” – feleli.

Sok gyerek van a háznál, de anyu csak egy van. Néha mintha túl kevés lenne. Nem tudom, nem számolok utána.

Jaj de hálás vagyok neki, mikor megveszi nekem a Dörmögő Dömötört! Évekkel később elfelejtett Mozaikkal lep meg. Nem kell okot szolgáltatnom, hogy szeressen. Anyu egy csomó dolgot csinál, amire a világ sosem fog emlékezni, pedig talán előnyére válna.

Ősz van. Anyu könyvtárba jön velem, segít különbséget tenni a jó és a rossz Delfin- könyvek között. Hazafelé eső, és bőrig ázás, aztán bundáskenyér és teaíz, végül esti áhítat. Kiszűrődő lárma a lányszobából, az udvar felől kutyaugatás és tücsökszó. Beesek az ágyneműk közé, éjjeli paplanok szaga. Aztán jön az éjszaka, szívemet imára hajtom, hogy a bútorzat alattomos esti neszeitől, kis és nagy árnyaktól védelemre leljek.

Másnap vasárnapi húsleves, városi séta a hegy alatti majoron át, imaház. Megfigyelem, hogy anyu szokatlanul szép ma. Általa kötött kalapban van, és a gyülekezet előtt szívből énekli a szólót. Hazafelé anyunak rózsaszín illata van.

Otthon minden róla mesél. Konyhaszekrényen virágos képeslap, fali áldás, sokat látott fényképezőgép, varrósdoboz, aranyeső. Esti vacsoránál énekszó. Asztal felett illatfelhő, ribizli és bodzaszörp.

Anyuval jól megértjük egymást, főleg ha gitározik, furulyál, vagy orgonál. Nem kérdezem tőle miért lett óvónő, miért nem színész-, vagy operaénekesnő, a művészet nekünk is tiltva van.
Megkedvelek a repertoárjából egy számot, szinte sose hallottam azóta, valahogy úgy van, hogy „Egy bölcstelen kismajom”, és van abban a számban egy krokodil is, aki végül megeszi a kismajmot. Kettőre zárom az ajtót, és savanyú szagú abroszok közt söprögetek.

Anyu szorgosan hajlong, mellette táncol a centrifuga. A szomszédban disznót ölnek, “menj át segíteni kisfiam” mondja apu, és anyu hallgat, mikor látja hogy elbújok a mészárlás elől. Tudja, hogy gyűlölöm a tepertős üstöt, meg a malacperzselőt.

Hazamegyek az egyetemről, és nagyvárosi fecsegésemmel szédítem anyut, ő nagyokat nevet, majd azt mondja: „Sületlenségeket beszélsz kisfiam, mikor fogsz már megkomolyodni?” – és megint nevet, miközben kinyomja arcomon az összes pattanást. Úgy élvezi ezt, mint kisöcsém a pufis nejlonon a bogyók pukkasztását.

Évekkel később anyu követ engem, és otthonról haza jön Izraelbe. Ugyanaz a szoknya, ugyanaz a konty, csak pálmák közt, héberül. Bibliai helyeken lépked, a szentföld méginkább megszentül általa. Salom íma – mondom neki, aki mindig békét hord magával.

Aztán anyu hirtelen olyat csinál amire senki sem számít, előbb megsimogatja az arcom, aztán belekapaszkodik a felkaromba, már nem jár. Csak nézünk, és olyanok vagyunk mi ketten mint akik semmit sem értenek. Próbálok helyette is levegőt venni. Fáj neki éhesnek lenni és fáj enni. Fáj aludni és fáj felébredni. Az élet egy szempillantás alatt dohos szobává zsugorodik, egy olyan szobává amiről mintha megfeledkezett volna az akinek mindenre gondolnia kéne. Keresem anyu gyógyszeres dobozocskáit, tenném amit diktál az ösztön.

Anyu beteg. Azt mondja, hogy szeret, aztán megkér még, hogy vigyázzak apura, miközben köhög, egyre hangosabban köhög, tán hogy jobban figyeljek rá, hisz nem sokáig marad. Egy okos mondatot keresek, amit egy negyvennégy éves egészséges mondhat a hatvannyolc éves elmúlásba készülőnek. A szoba öregíti anyut, vagy anyu a szobát?

Nem tudunk mit mondani egymásnak, elmegy az erő arra, hogy meggyőzzem, hogy nem halunk meg, vagy meghalunk, de mindenki. Elmegy az erő arra, hogy ne lássa hogy szomorú vagyok. Segítenem kellene neki, de magamon sem tudok. Mondanom kellene valamit, de újat már nem tudok, a régi meg elkopott.

Anyu ritkuló csontjai szempillantás alatt összemennek.

Álmodom tán, hogy még lábra tud állni, egy húgom esküvőjén táncolok vele, inkább csak óvatosan pörgetem, mintha törékeny, megrepedt porcelán lenne.

Anyu ágyán ülök. Tegnap elköltözött az ágyból a fájdalom. Hol nehéz, hol könnyű a csend. Én maradok itt, és a gondosan összehajtogatott ruhák. Párásodó szemmel merengek ki az ablakon, és egy korszak végét látom. Anyu rejtély. Valami olyasmi, ami kibékül a meg nem érthetővel és nem keres rá magyarázatot. Nincs megfejtésre váró titok, csak derűs tudomásul vétel. Sok a sóhaj, de a végén mindig nevetés.

Anyu párnáján észreveszek egy megfáradt hajszálat, mellé hajtom a fejem, elszundítok. A távolban feltűnik alakja, gyümölcsfa alatt áll valami kertben, és madaraknak énekel.