Parti ficam

A jeruzsálemi rokonlátogatás után (hú de fura a tesóimat rokonoknak nevezni)…

… szóval a jeruzsálemi rokonlátogatás után a Genezáret partjához mentünk néhány napra pihenni. Doron a hullámok miatt a keleti parthoz ragaszkodott, de nekem is ez volt a szimpatikusabb, mert ha vízbe fulladnék, a szél rögtön kisodorna, így hamar megtalálnának. Csak az szól a keleti oldal ellen, hogy a Kineret minden egyéb hordaléka is odanyomódik az orrunk alá. No nem baj, gyerünk nyaralni!

Nem tudtuk, hogy kutyát is be lehet-e vinni a strandra, ezért a kocsi hátsó ülése alatt loptuk át a fizetős kordonon. A part hívogatóan nyugodt volt, csak itt-ott lézengtek fürdőzők az óriási eukaliptuszfák árnyékában. A legtávolabbi résznél mindent kipakoltunk a kocsiból, és jó nagy területen szétdobáltuk a holminkat, hogy távol tartsuk az esetleg mellénk telepedni szándékozókat. Aztán irány a tó!

Hamar rájöttem, hogy az én ízlésemnek túl meleg és unalmas a víz, ezért hamar otthagytam a családomat, és sör után néztem, de zárva volt a büfé. Iszogatók helyett esti imádkozók lepték el a kopott pult környékét. Jeruzsálem irányából közelítettem hozzájuk, ezért mindenki felém fordulva hajlongott. Úgy éreztem, mintha fürdőruhás bálványukként imádnának engem. Kicsit mondjuk zavart, hogy ott meztelenkedek a szentéletű felöltözöttek előtt. Eszembe jutott az előző napi focimeccs, ahol kisfiamat utoljára válogatták be a játékba, és úgy állt ott a többiekkel szemben, mint egy csapatkapitány.

A kilógva-, ugyanakkor (vagy éppen ezért) központban-, és ezért megfigyelve-levés zavaró érzése.

Ettünk valamit…

… aztán kicipeltem a fényképfelszerelést a partra, égtem a vágytól, hogy naplementében fotózzak valamit érdekes vakus megvilágítással, de nem jött az ihlet, ezért visszacsoszogtam a táborhelyhez és olvastam kicsit.

Hirtelen erős szél támadt, szemünk tele ment porral. Reuven úszószemüveget húzott védekezésül, …

… aztán a sátor védelmébe húzódtunk, de ez sem segített, mindenhová apró szemcsék hatoltak, így végül visszamenekültünk a vízbe.

Azzal bosszantottam Eytant, hogy „ne menj messzire a vízbe, mert belefulladsz”. Ortodox néni pancsolt mellettem egy szakállas rabbival a félhomályban.

Később odajött hozzánk a parti-őr és mindenáron beszélgetni akart.
– Mindenetek megvan?
– Igen.
– Hiányzik valami?
– Nem.
– Segíthetek valamiben?
– Nem
E párbeszéd alatt persze sunyin fürkészte a dolgainkat, hátha bele tud valamibe kötni, de nem tudott. Azt mondta, hogy különösen csendes napot fogtunk ki, a part nagy része üres, nyugodt éjszakánk lesz.
– Nem véletlenül jöttünk hétköznap – feleltem önelégülten.

Körülbelül ekkor gördült mellénk a fiatalokkal teli nagy fehér busz.
– Nem lesz itt éjszakai alvás! – kiáltotta a buszról leugró első kamasz, majd erősítőket, tam-tam dobokat pakoltak ki, és csörömpölni kezdtek.

Reméltük, hogy mindez csak rémálom, vagy valami rossz vicc, de mire ujjongva felállították körülöttünk a sátortáborukat, kijózanodtunk.

Munka közben az egyik tini a sátorrúddal majdnem kiszúrta a szemem, elnézést kért, aztán odasúgta a barátjának:
– Ezek nem is hozzánk tartoznak, mit keresnek itt?!

Odajött a padunkhoz egy siheder, és félretolta a táskánkat hogy helyet csináljon magának.
– Hé suhancocskám – kiáltottam rá -, te nagyon eltévedtél!

Egy másik pattanásos gyerek tévedésből a cuccaink között kezdett turkálni, Magi ingerülten elkergette.
– Bocsánat, azt hittem hogy ez a miénk.
– Na tűnj el innen, de gyorsan ám! – hörögtem felé.
Ijedten odébbállt, miközben értetlenkedve nézett hátra, hogy miért vagyunk annyira idegesek.

A bennem fortyogó dühöt csillapítandó azt magyaráztam Eytannak, hogy végül is nem rossz szándékkal jöttek, csak szórakozni akarnak, és a nagy jókedvben nem veszik észre, hogy tönkrevágják mások pihenését.
– Hozzánk hasonlóan érezhettek az arabok, mikor idejöttünk az országba mi, zsidók. – mondtam oktatólag – Övéké volt az egész terep, aztán hirtelen zsúfolt lett tőlünk a környék, és ők máról holnapra nehezen megtűrt kisebbséggé váltak.

– Most akkor mi legyen? – kérdeztük egymástól lehangoltan – Elmeneküljünk, vagy felvegyük velük a harcot?
Reuven nyomban haza akart menni.
Én a gitárunkkal szándékoztam ellenlármát csapni, de mindig békeszerető feleségem lehurrogott.
Doron maradni akart:
– Vegyüljünk közéjük – mondta félig viccesen -, végül is mi is pont így viselkednénk, ha hozzájuk tartoznánk.

Nagyfiam úgy döntött, hogy semmi esélyünk sincs velük szemben, és elkezdte csomagolni a kacatjainkat.
– Akarod hogy segítsek? – kérdezte tőle előzékenyen egy szőke szépség, miközben ő a sátrat hajtogatta.
– Nem! – felelte közönyösen, fel sem nézve a munkájából.

“Na –  gondoltam -, ezt a lányt is elszalasztotta.”

Hazafelé, az éjszakai vezetés közben Magi azon örvendezett, hogy simán kielőzött egy előttünk haladó, a gázai háborúban kifáradt tankokból álló hosszú konvojt, én meg arra gondoltam, hogy nem viszonyulhatunk úgy a palesztin erőszakhoz, mint olyan jelenséghez, melynek csak eredményei vannak, de nincsenek okai. Az izraeli baloldalnak nem csak lehetősége, hanem kötelessége megvédeni a társadalmat önmagától. A zsidó nemzetiesség lassan a többség vallásává válik, és mára oda jutottunk, hogy ha nem a többség szerint szólok, áruló vagyok és szemét.

“Eh – legyintettem bosszúsan -, de mi köze ennek a nyaralásunkhoz?”