Háború és hehék

A táncfesztivál első éjszakáján lőni kezdik Karmielt, a bummok alapján nagyon közel csapódnak a rakéták. “És még csak figyelmeztető sziréna sem volt”, méltatlankodom, miközben a legbiztonságosabb helynek vélt lépcsőházhoz csoszogok. “Apa, ez csak tüzijáték”, kiáltanak utánnam a gyerekek. “Melyik?” kérdem. “Nem a Hamaszos, hanem a fesztiválos” felelik. Hehe.

A rossz biztonsági helyzetre való tekintettel, de főként a most megrendezésre kerülő háromnapos táncfesztivál miatt, a rendőrség nagyon megerősíti a városunkba vezető utakon felállított kordonokat. Este, mikor egy ilyenen haladunk át, és a rendőr azzal a kérdéssel dugja be a fejét a kocsiablakon, hogy “Hová mentek?”, nagyfiam azt feleli neki: “Bombát robbantani a tömegben.”
A rendőr a pisztolyához kap, ijedten ránk néz, aztán mikor látja, hogy zsidók vagyunk, megkönnyebbülten felnevet. Hehe.

A környék arabjai lázonganak kicsit. Autóval utazom valahová, útközben haragos arabok dobálnak meg kétoldalról. Nem ismernek, de valamiért nagyon haragszanak rám. Biztos jogosan. Egy csinos féltéglától behorpad a kocsi oldala. A fejem nem. Az mástól horpadt. Hehe.

A ramadán miatt – hajnali négytől este nyolcig – bőjtölő arab sofőr visz minket Eilatra. Hat órás úton víz és kaja nélkül vezetni kész öngyilkosság. De túléljük.
A háromnapos üdülés végén hazafelé megint ő a sofőr. Megint étlen-szomjan. Megint túléljük. Hehe.

Itt csend van. Még nem érnek idáig a gázai rakéták. Csak Beer Sheva-i öcsém, Rehovoti öcsém és családja, Jeruzsálemi öcsém és családja, és Tel Aviv-i hugom (ablaka alá esik egy szétlőtt rakétadarab) valamint három ottani öcsém családostul vannak rakétatűz alatt. Összesen 17 családtag. Nem baj, nem érzem magam a közös családi élményből kirekesztve, én már kivettem a részem a buliból mikor nyolc éve a Hezbollah több tucat rakétát lőtt városunkra, és akkor még a Vaskupola rakétaélhárító sem létezett. Amit kilőttek, az becsapódott. Azzal vigasztalom magam, hogy a legközelebbi körben már biztos mi is benne leszünk a Hamasz hatósugarában. Hehe.

A nagy Frank család izraeli tagjai közül rajtam kívül csak legkisebb hugom nincs rakétaveszélyben, ő viszont tartalékos behívót kap a hadseregbe, pedig még egyhónapos kisfiát szoptatja. Azt javasoljuk neki, hogy annyi tejet fejjen le, hogy kitartson az “Erős szikla” nevű hadművelet végéig. Hehe.

Légvédelmi próbát tartunk a munkahelyemen, de nem sikerül, mert már a szirénaszó előtt mindenki az óvóhelyeken van. “Máskor ne közöljétek előre, hogy hány órakor esik a rakéta” – mondom az arab szervezőnek. Hehe.

Mikor legutóbb Észak Izrael volt támadás alatt, Dél Izrael fogadta be az északi családokat, most meg az északiak csalogatják a délieket. A munkahelyemen szervezünk egy segélyakciót, én is szélesre tárom szivemet, és kihúzok egy telefonszámot. Hívásomra a vonal másik végén egy sivatagi beduin család jelentkezik: “Nincs óvóhelyünk, nincsenek légiriadók, és naponta több rakéta robban a környéken. Befogadnátok néhány napra, míg elmúlik ez az őrület?” “Szivesen – felelem -, de a tevét nem tudjuk elszállásolni”. Hehe.

Gyalog megyek haza a munkából. Már szürkül az ég, elhagyottnak tűnő iroda- és gyárépületek között baktatok. Arab fegyveres őrök vigyázzák őket. Egy gyanús kocsi lassít le mellettem, 20-30 méterrel előttem megáll, kiszáll belőle egy sötét alak és vár rám. “Na, ez is emberrablás lesz” gondolom, sebesen nyúlok a telefonomért hogy segítséget hívjak, mikor kiderül, hogy egy arab munkatársam az, aki felajánlja, hogy hazavisz. Hehe.

A fesztivál bejáratánál rak le, innen ő már nem mehet tovább. Arabok motoznak meg, fegyver és bomba nélkül vagyok, bemehetek. Szines körhinták, pattogatott kukorica, zenebona. Veszek egy főtt kukoricát, körbenézek a vidám tömegben, és az öngyilkos merénylőt keresem. Hazaértem. Hehe.

Kora reggel felmászok egy hegytetőre, ahonnan ellátok a tengerig. Megfordulok, és a napfelkeltét nézem. Valahogy nem vagyok vicces kedvemben.
Elvágyom innen.
Nem tudom hová.
Nincs hová.