A melankólia dicsérete

(Fiatal apukák és anyukák ne olvassák el!)
Ha mondjuk ideológiai okokból eltávolodsz egy (vagy több) családtagodtól, ha végéhez ér egy baráti kapcsolat, ha szebb időből való nosztalgikus képsorozatot nézegetsz, vagy ha egy szeretett családtag elvesztése nyomán fáradtság és fájdalom vesz erőt rajtad, akkor nyilván szomorú vagy. Én szeretem ezt az érzést. És nem, nem vagyok mazochista.
Nem tagadom, hogy jó dolog a boldogság, de én azt a visszatekintő, befelé forduló fajtát részesítem előnyben.
Már gyerekkoromban szerettem a melankoliát, mert az olyan érettnek, kifinomultnak és elegánsnak tűnt. Már akkor ráéreztem, hogy a szomorúságban is van egyfajta bonyolult boldogság.

Nyilván minden normális ember életvidám akar lenni. Teljes filozófiák alapulnak azon a feltételezésen, hogy minél boldogabb vagy, annál jobb.

Világos, hogy néha jó elégedettnek lenni. De az a furcsa igazság, hogy én nem akarok mindig vidám lenni. Néha jó okom van, hogy szomorkás legyek, és néha csak azért szomorkodom, mert – tudatosan, vagy tudat alatt – ezt akarom. Valószínű, hogy az érzelmi sokszínűség jobb, mint a monoton boldogság. Nagy értéke van a szomorúságnak, míg a boldogság néha kicsit naívnak tűnik.

Nagy művészeket ihletett meg a szomorúság, míg mondjuk a mosolygós fagyinyalás jóval kevésbé adott ihletet nagy versek és festmények születéséhez.

Némelyeknek a melankólia az egyetlen múzsája. Thalia helyett csakis Melpomene. Ő ihlette Miltont, Michelangelot, Swift-et és rengeteg más írót, költőt, képzőművészt, nagy gondolkodót. Minden géniusz melankólikus – de legfőképpen azok, akiknek a zsenialitása a komédiában van.

A melankólia méltóságteljesebb a boldogságnál. Szerintem a vigyorgó derű lényegében egyfajta ostoba élvezet, a bárgyú agy nyelve, egy léggömb, mely a tűre vár, hogy jöjjön és kipukkassza. A szomorúság érettebb, mert az ábrándokból való kijózanodásról tanúskodik. Szerintem a szomorú ember őszintébb és hitelesebb, mint a folyton mosolygó.

A depresszió az agyat körülvevő poshadt bűz, de a szomorúság olyan mint egy mélykék és türkiz tollú elegáns páva. Ez jellemzi például az Afrikából újvilágba importált zenét, a mélabús Blues-t is.

Nincs semmi kapcsolat az elegáns melankólia és a depresszió között. Számos elmélet próbálta megmagyarázni a depresszió alkalmazkodó értékét, de tudomásom szerint egyik sem állította hogy az szórakoztató, vagy kellemes volna.

Nyilván minden fajta szomorúságnak van előnye és hátránya. Azt lehet mondani, hogy a szomorúság erőről és érzékenységről tesz tanúságot. Olyan feltűnően rikító dolgok, mint a szarvas hatalmas agancsa, vagy a páva pompás farktolla éppen értékük miatt hasznosak, pont azért, mert világos, hogy gazdájuk terhére van. Azt az üzenetet közvetítik, hogy annyira erős vagyok, annyira kívánatosak a génjeim, hogy megengedhetem magamnak, hogy ezzel – az egyébként gyönyörű – hátránnyal a testemen forgolódjak.

Ebből a megközelítésből a szomorúság egyfajta túlzott fogyasztás. Mogorva ábrázattal több izmot működtetünk, mint a mosolygós arccal, ami azt is jelentheti, hogy több energia elpazarlásával éppen azt jelezzük, hogy bőséges erőforrásaink birtokában képesek vagyunk erre. Bármely bolond élhet gondtalanul, míg jóval több erő kell ahhoz, hogy szomorúan élj. De az ilyen megközelítés figyelmen kívül hagyja a szomorúság legfontosabb szempontját. Nem az árát, hanem a szépségét. A derű kedves és aranyos, de a melankólia néhány fajtájában olyan szépség tárul fel, melyet a boldogsággal sosem fogunk megismerni.

Már csak az emberiség nagy részének az egzisztenciális állapota is elég ok a szomorúságra és a melankóliára, olyannyira, hogy ennek fényében a jókedv és az öröm egyfajta fátyolnak tűnik, mely elrejti a szomorú igazságot. Úgy tűnik, hogy a szomorúság azoknak része, akiknél az önbecsapó mechanizmusa nem elég fejlett, vagy nem elég kifinomult.

Általában a boldogság mértéke fordítottan arányos az intelligencia szintjével és az ember gondolatainak mélységével. Minél ostobább valaki, annál boldogabbá válhat. Minél elégikusabb leszel, annál kreatívabbá válhatsz. Aki nem ereszkedik a mélységekbe, nem emelkedhet a magasságokba sem. Csak ha megtapasztalod a leereszkedést, akkor élheted át és értékelheted igazán a felemelkedést is.

A szomorúságban teremtő és hajtóerő van. Az elégedettség stagnálást okoz. Ha jó neked, nincs ami előrevigyen. Jól érzed magad? Egy helyben maradsz. Rossz neked, de olyan mértékben, hogy ne dőlj ki? Kreatív leszel.

Mindig a magasságokban akarsz lenni, és meg szeretnéd magad óvni a fájdalomtól? Mint a legtöbb ember, te is egyszerű és lapos vagy. Ahogy a közmondás mondja: nincsen rózsa tövis nélkül.

De mindezeken túl van a melankóliának egy romantikus dimenziója is. Ez egyrész kéznyújtás a társadalom felé, ugyanakkor elkülönülés tőle. Egyfelől segítségkérés és a társadalommal való kapcsolat szükségességének kifejeződése, másfelől az attól való távolságtartás igényének kinyilvánítása. Egyfajta nyilatkozat, hogy gondolkodó és tűnődő ember vagy, és nem hajkurászod a felületes világ élvezeteit. Én valószínű ezért álltam a csoportképeken mindig a háttérben, távol az első sorban grimaszokat vágó társaimtól.

Minden alkalommal, mikor lelassítjuk a tempót, hogy kicsit elmerengjünk, mélyre szálljunk, habozzunk, ezt egyfajta melankólia kiséri.
A vidámság aktívabb, és energikusabb, nem szereti a csendet. A szomoróság nem mindig kellemes, de elkerülhetetlen az alkotás, a problémamegoldás, a tanulás, az elfogadás felé vezető úton.