Bikacsök

Frank Vilmos írása

„Mindenkinek, minden magyarnak: zsidó, sváb, szlovák, szerb, román, roma, horvát és minden egyéb származású magyarnak, még azoknak is, akik Árpád apjukkal jöttek be a Vereckei-szoroson (bár alig hiszem, hogy ilyen tisztán létezik még) van egy-egy története a családjáról a vészkorszak idejéből, de a II. világháborúból mindenképpen” – írja Eörsi Mátyás az általa nyitott, ‘A Holokauszt és a családom‘ nevű Facebook-csoport bevezetőjében. „Nem könnyű évtizedes hallgatásokat megtörni, és kiállni a világ elé. Ilyenek vagyunk, sok szörnyűség történt szüleinkkel, nagyszüleinkkel, de nem tudjuk elfogadni, hogy az áldozatok leszármazottai hallgatnak, míg a bűnösök követői hangoskodnak.” – teszi hozzá. A Frank család holokauszt-emlékét néhány mondatban Vili öcsém írta meg a csoportban:

Nagyhalász, 1944 vasárnap, a reggeli miséről hazafelé tartó társaság. Egy kendős öregasszony, kezében olvasó, a kerítés mögül bámészkodó nagyapámat végigmérve, így fordul a többihez: „Hát ezt még nem vitték el?”
Nem vitték el. Mert szalmakazlakban, pajtákban bujkált a szovjetek bejöveteléig. Nem úgy, mint idősebb nővérét; Esztike nénit Nyíregyházáról egyenesen az auschwitzi gázkamrába deportálták. Másik nővérét, Terike nénit és két lányát a pesti gettóban érte a felszabadulás, miután megszöktek egy halálmenetből.
Sokszor elképzeltem ezt a vasárnap délelőtti jelenetet. Apámat, aki szintén ott állt, hétévesen, szótlanul.
Mit érezhetett vajon? Vagy 1943-ban, első osztályos tanulóként, amikor séta közben szembejött egy osztálytárs kislány az apjával, egy részeges, durva fickóval, aki megállítva őket, botjával a csizmája szárát verve nótázta nagyapám arcába: „Éljen a Szálasi meg a Hitler, üssük a zsidót a bikacsökkel.”

„Mit ártott neki szegény apám?” – teszi fel azóta is a kérdést mindig, ha felmerül benne az emlék, ugyanazzal a tehetetlen fájdalommal, amit a gyermekéveiben átélt, szégyenteljes megaláztatások égettek belé.

Frank Vilmos