Egy csillagszemű lány ül az óvóhelyen a szemközti fotelben. Úgy is mondhatnám, hogy a sors egy ideiglenesen kávézóként funkcionáló légópincébe tuszkolt be minket átmenetileg. Ugyanabban a térben, ugyanazon idősíkon. Vele van valamivel fiatalabb barátnője is. A lány arabul beszél. Úgy vélem tehát arab. De nem néz ki arabnak (valójában az arabokról hamis, kellemetlen kép él bennem). Nem tudom milyenek az arabok. Még sosem voltam arab. Nem tudom milyen arabnak lenni, csak azt, hogy Libanonban magasra nőnek a cédrusok. Én, ha kérnének se lennék arab. Nem a cédrusok miatt. Elvi okaim vannak. Tehát arab. Sémita. Nem semmi, én is sémi, te is sémi. Ily módon egymásba vagyunk esve. Az arab nyelv iránti elhidegülésem még történelemelőtti, ezért egy kukkot sem értek és egy kukkot sem mondok a lánynak. Nem mintha lenne mit. Olyan a szeme mint az őzikének egy állattömő kirakatában (egy jólelkű állattömőt képzeljünk el ide). A halálnak nem lehet ennyire szép arca, gondoltam. Aztán kortyolgatni kezdtem a kávét és néztem, ahogy a takarítónő mossa a lábam alatt a követ.
„Ennyire szep arca nem lehet a halalnak” :):):) Nagy elvezettel olvasom az irasaidat. Csak szolok. 🙂
Ajwaaa… de kár azér a kávéér ha meghûlt…