Az utóbbi időben gyakran konfrontálódom családtagokkal, munkatársakkal, de ismeretlenekkel is olyan kérdésekben, mint körülmetélés, homofóbia, gyerekverés, nőalázás, földfoglalás.
Vannak dolgok, amiket a beszéd gyógyít, és vannak, melyeket a hallgatás. Vannak ügyek, amelyeket elő kell venni, és vannak, amiket át kell lépni. Érzékenyebb lettem: ami másnak fáj, az engem is kínoz, azonosulok a kisebbséggel és a megszégyenítettel.
Mintha kitartóbb lennék, nem adom fel akkor sem, ha kigúnyolnak a hitemért. Nem állok be az üvöltő kórusba, még akkor sem, ha az együttbégetés vagy a csoportos farkasordítás sokkal könnyebb lenne.
A feketén és fehéren túl megtanultam színeket, vagy legalább árnyalatokat látni .
Megtanultam, hogy lehetnek bár pártok, oldalak, etnikumok, vallások, de választóvonal valójában csak a jó és a rossz között húzódik.
Lassan és nehezen ugyan, de tanulom, hogy ne háborgassak senkit a hitében, higgyen bár más vallásban, más rendszerben, más politikusban, amíg egy oldalon állunk: a jók oldalán. Amíg a hit nem legalizálja az erőszakot, a gyengébb letiprását.
Tanulok helytállni örök ellenzékiként akár, nem ellenségként, hanem kritikusként. Sosem valaki ellen, hanem valakiért.
Átírtam gondolatban felszólító mondatokká a szöveged Peti,hatékonyabb lett, mint egy ima. Tanítani kellene.
Vmi. kis modern imakönyvet szerkeszteni.
Eme sorok minden betűjével egyet értek!