Telik az idő

Telik az idő. Nem fáj, úgy tűnik, hogy minden rendben van, de valahogy eltompulok. Mintha folyton valami ködben lebegnék. Egyre kevésbé veszek észre dolgokat, egyre kevésbé vagyok okos, egyre kevésbé érdekel bármi.

Bár szeretek másokat, de inkább birtoklom őket. Nem örömet okoznak a dolgok, hanem elégtételt. Vágyakozás helyett irigykedek. Aztán ha mégis megkapom, nem tudok örülni neki.

Nem azért csinálom, mert jól esik, hanem hogy bebizonyítsam, hogy képes vagyok rá.

Aztán megint azon kapom magam, hogy köpök a dolgokra, hogy rossz kedvem van. Hogy a legkisebb dologtól is haragra gerjedek. Hogy többet eszek, mint amennyi jól esik. Hogy minden ok nélkül sírhatnékom van. Hogy lemondok minden programot. Hogy senkivel sem akarok találkozni. Hogy nem jut eszembe semmi eredeti.

Minden, ami a lelkemet nyomja, a testemet is nyomja. Nem lehetek szép és egészséges, nem nézhetek ki jól, nem lehetek jó csávó, ha nincs minden rendben.

Az életemet akkor élem, ha figyelek. Egyszerre egy dologra. Ha a gyerekekkel vagyok, akkor nem nyomkodom a telefonom. Ha eszek, akkor nem nézem a tévét. Ha kirándulok, akkor nem arra gondolok, hogy hova megyek a túra után. Ha írok vagy dolgozok, akkor nem a facebookot nyomkodom közben. Ha bulizok, akkor nem arra gondolok, hogy mit fogok erről írni.

Tudnom kell nemet mondanom dolgokra, hogy egyszerre egy valamire koncentrálhassak.

És mindezzel soha nem álhatok le, hogy „na, akkor megérkeztem”. Nincs megérkezés, csak a futás van. Ha rendbeteszek magamban néhány dolgot, akkor jönni fog egy halom másik, amivel foglalkoznom kell. Ha képes vagyok egyszerre több mindenre odafigyelni és nem szóródok szét, akkor egyre több olyan feladatot fogok kapni, amikre még jobban oda kell figyelnem.