Sakál-némítás

– Az éjszakai sakálüvöltést úgy lehet elnémítani –mondta egy drúz barátom-, hogy felfordítunk egy cipőt. Bármilyen cipőt –tette hozzá-, akár papucs is megfelel.

– Hogy-hogy –értetlenkedtem-, a sakálok félnek a cipőtől? Látnak, hallanak téged, mikor éppen felforgatsz?

– Nem. Bent vagy a házban, hallod a kertek alatti sakálok nyugtalanító vonítását, a gyerekek felriadnak, nem tudnak visszaaludni, felfordítasz egy cipőt, aztán síri csend, és egész éjszaka nem mukkannak többet.

– Honnan veszed ezt a bolondságot? –kérdeztem.

– Ez nem babonaság. -felelte- Még gyerekkoromban tanultam a nagyapámtól, minden drúz ismeri és használja.

– Az hogy a szüleid tanítanak valamire -mondtam-, még nem azt jelenti, hogy tényleg úgy van. Bármennyire szereted és tiszteled őket, néha a felmenők is tévedhetnek.

– Kérdezd meg a többieket- akadékoskodott.

Megkérdeztem. Valóban mindenki ugyanazt állította.

– Majd én is kipróbálom- mondtam neki végül, hogy lenyugodjon-, meglátod hogy nem fog működni.

– De ezt el is kell hinni- felelte- Ha nem hiszed, nem működik.

– Hogy tudnék hinni ilyen képtelenségben! Egyszerű véletlenről van szó, statisztikai kérdés az egész, egyszer beválik, máskor nem. Ha nem jön be, azt mondhatod, hogy miattam van, mert nem igazán hittem.

A fenti beszélgetés óta eltelt néhány hét, de csendesek voltak az esték.

Néhány nappal ezelőtt végre felhangzott a várva várt üvöltés. Előbb egy, aztán még egy. A szokásos baljós, nyávogós ugatás. Tekintetemmel fürgén cipő után kutattam, de csalódottságomra egyet sem találtam. Nem mertem megmoccanni a forgószékben, nehogy elriasszam a házunk melletti dombon kiabáló sakálokat. Kis idő múlva elnémultak.
Reméltem, hogy azért hagyták abba, mert őszinte hittel kerestem a cipőt. Annyira erős volt a buzgóságom, hogy fel sem kellett fordítanom, hisz ha tényleg működik a dolog (márpedig ha mindenki másnak működik, miért ne működne nekem is), akkor az valami szellemi dolog lehet, a hit itt a lényeg, nem a cselekedet. Nem kell szó szerint érteni a cipőfordítást, ahogy írva is van: „a betű megöl, a lélek pedig megelevenít”.

Ekkor újra megszólaltak. Na, gondoltam, gúnyt űznek belőlem, meg nyilván elbíztam magam. Túl könnyűnek tartottam a dolgot, magamnak tulajdonítottam az érdemet.
Most felálltam, hevesen kutattam cipő után, miközben már egy egész falka üvöltött a házhoz közeledve. Találtam egyet, de mielőtt felemeltem volna, hirtelen elnémultak. Síri csend. Na, most akkor mi történt? Nyilván a szemkapcsolat is elég volt. Visszaültem a székbe, de a biztonság kedvéért magammal hoztam Magi csizmáját (az én cipőmmel agy pókot sem csapnék le, nemhogy sakált…), és hogy szükség esetén kéznél legyen, a lábam mellé helyeztem.

Nem kellett sokáig várnom, újra vinnyogni kezdtek, most kicsit idegesebbeknek tűntek. Gyorsan -felvértekezve a lehető legtöbb hittel- felfordítottam a csizmát, de magas szára miatt mindig az oldalára dőlt. Nem emlékeztem a pontos útmutatásra, hogy fontos-e teljesen a hátára fordítani, vagy elég csak az oldalára dönteni, bár inkább hajlottam a teljes fordításhoz, mivel ez valamelyest magyarázta a sikertelenséget.

Kerestem egy rendes cipőt, immár az enyémet, nehogy finnyásságomon akadjon meg a folyamat, és jól felfordítottam, de ez sem tanította móresre a -már az ablak alatt vonító- sátánfajzatokat. Dolly kutyánk is felugatott, és gyáván behúzta a farkát.
„Eh, gondoltam legyintve, nincs elég hitem”. Aludni mentem, de egész éjszaka hánykolódtam, folyton felriadtam a kinti csaholás és nyüszítés miatt.

Másnap reggel karikás szemmel, feldúltan siettem a munkába, hogy jól odamondjak a drúznak éjszakai élményeim miatt. Ő nyugodtan végighalgatott, kicsit várt, aztán csendesen, de határozottan megkérdezte:

– Hanyas volt a cipő?

Aznap este a lakásban található összes cipőt a szalon közepére hordtam, sőt, a biztonság kedvéért a nagylábú szomszéd bakancsát is elkértem, és ott aludtam a cipődomb mellett a szőnyegen, de nem jöttek a sakálok. Azóta is várom a sakálüvöltést.