Csend a lelke…

Van egy kolléganőm, akivel pont egy éve nem beszélek már. Oktondi kis félreértés folytán megorrolt rám, vörösen duzzogva otthagyott a laborban. Háromnapos tüntető hallgatása után úgy gondoltam, hogy bár kifelé játssza a keményet, de törékeny lelke mélyén  biztos arra vár, hogy –férfi lévén- én kezdeményezzek. Hát jó, mondtam magamban, véget vetek ennek a gyerekes dolognak. Begyakoroltam néhány engesztelő mondatfordulatot, aztán bátran odamentem hozzá, és kifejeztem sajnálatomat, sőt –bár máig nem tudom min sértődött meg- bocsánatot kértem tőle. Kis várakozás után azt felelte, hogy ő már régen megbocsátott, aztán pufi ujjacskáival az égre mutatott, és hozzátette: „de majd meglátjuk, hogy odafent Isten is megbocsát-e neked”. Természetesen másnap reggel sem felelt a „salom”-omra.

Általában dúdolgatva, néha fütyörészve  dolgozok, sokat nevetek és viccelődök a munkatársaimmal (egyesek  szerint ezzel nagyban emelem a munkamorált, ennek nyomán az újonnan kikisérletezett saláták is finomabbra sikerülnek), de néma haragosomra való tekintettel az első napokon visszafogtam magam, és csendben a háttérbe húzódtam. Mikor viszont  többen szóvátették viselkedésbeli változásom feletti értetlenségüket, ismét kibújtam a csigaházból, és megint vidám önmagam voltam. Ez persze nagyon kihozta a sodrából a némaságot fogadó nőt, és -„lelki egyensúlyát” bizonyítandó- olyan erőlködős kacarászással és rissz-rossz nevetgéléssel felelt, mellyel csak a környezet heves szemöldökfelvonását érte el, hisz mindenki régről ismerte és tudta, hogy normális esetben is mindig feszengő, depressziós és kimondottan rossz humorú emberről van szó.

Kapcsolatunk robbanása előtt egyébként én voltam egyetlen mentsvára, ingyen pszichológusa, néha a vállamon sírta ki magát remegve. Betegesen szégyenlős, örökké bujkáló  lányát egy róla készített portrésorozattal kúráltam ki, sőt azt is megprófétáltam, hogy egy éven belül valószínűleg sikerül férjhez mennie. A nő folyton hálálkodott nekem és a végletekig dicsért, vagy hevesen gazsulált. Leginkább jóságos gurunak éreztem magam mellette.
Ostoba halgatása az utóbbi hónapokban egyre inkább a munkája rovására ment. Többször előfordult, hogy mivel a többiek valami szakmai értekezleten, vagy továbbképzésen voltak, nyolc órán keresztül csak mi ketten voltunk a laborban, természetesen egyoldalú, ordító  némaságban.

A legutóbbi ilyen alkalommal történt, hogy mivel kolléganőm nagyon alacsony, és nem ért el egy magas polcon lévő fűszert, ahelyett, hogy megkért volna engem, hogy vegyem le, felhívta a főnökét, hogy ő beszéljen velem. A főnöke viszont éppen valami ülésen volt, ezért nem válaszolt neki, aki emiatt másfél óráig várt a munkával, így be sem fejezte azt a nap végéig, sőt, az addigi munkája is kárba veszett, ki kellett dobni a kukába. Lett is ebből botrány, jól lehordták érte, a nagyfőnök megfenyegette, hogy vagy megtanul felnőttként viselkedni, vagy…

Ma, hallgatásának egyéves fordulóján – visszaköszönt…