Mentünk este haza a moziból. Ősz volt, vagy nyárutó – mittudomén, csak az biztos, hogy meleg volt és sötét. Én mentem elől, lábamon csattogott a szandál, az összes útbaeső kerítésen végighúztam a botot. Sötétbe veszett a kutyák ugatása (veszett kutyák?), muszájból volt a nyüszítés, ha akarjuk, kolbászból a kerítés. K kézenfogta N-t, szerelmes volt a járása.
Kevés beszéd hangzott, az is inkább csak sóhaj, olykor jajj, néha kibuggyant egy két illetlen szó is, de úgyse hallotta senki, tökre üres volt az utca. Ha meg mégis akadt beszéd, akkor olyan, hogy ki halt meg, szült meg, házasodott meg, tért meg, tért be, ki készül megtérni, meghalni, megszülni és ezek örökös variációja. Menetközben bemelegedtünk, és egymás szavába vágtunk. A nyugodtabb szakaszokat az illatok töltötték ki, fenyőfák és pékség. Száraz leveleken tapostunk. Ahogy mentünk ott, tisztára olyan volt, mintha soha nem érnénk a végére, vagy az a vége, hogy hazamegyünk, aztán továbbmegyünk.
Szembejött egy goromba hívő, és szemrehányt, de lepergett rólunk. Dühösen pokollal fenyegetett, erre átöleltem – kapálózó kezeit is lefogva így –, és fülébe súgtam, hogy a szeretetben hiszek, nem az örökké tartó fogcsikorgatásban. A gyehenna már rég elkárhozott, mondtam, és láttam, hogy mélyről fakadó félelem ül a szemében.
Továbbmentünk, és arra gondoltam, hogy félbehagyott bábok vagyunk, félbehagyott színházban. Nagy, beteges árnyak követtek minket.
Otthon vettem észre a retkes foltokat a bokámon, majd langymeleg zuhanyt vettem a kádban. Éjszaka még egy kis sustorgás, párnaszag.
Aztán minden megszakadt. Hát így mentünk mi ott hárman abban a félbehagyott, de örökké tartó mesében, és egyre nagyobb árnyakat vetettünk.