A közhiedelemmel ellentétben Izraelt, és különösen a jobboldali Likud Párt politikáját, nem annyira a (keleti parti) baloldali, liberális, zsidó értelmiségi elit támogatja a legvehemensebben, hanem a (déli) keresztény vallási jobboldal. Bármilyen furcsán hangzik is, már hosszabb ideje a politikailag neokonzervatív, többnyire szekuláris izraeli politikusok és az evangelista[1. Az amerikai evangéliumi szabadegyházak megnevezésére a jelen írásban az “evangelista” (szinonimájaként pedig a “protestáns fundamentalista”) kifejezést használom, az angol “evangelical” fordításaként, szándékosan megkülönböztetve a magyar nyelvben használatos “evangélikus” megjelöléstől, amely “bevett” protestáns (lutheránus) felekezet hazánkban és szerte a világban. Noha az amerikai evangelista kereszténység több száz felekezetből és több ezer független gyülekezetből áll, amelyek számtalan teológiai és liturgiai kérdésben különböznek egymástól, a jelen cikk témáját illető álláspontjuk lényegében azonos.] keresztények közötti együttműködés befolyásolja a leginkább az amerikai politikát a Közel-Keleten, és ez, az első hallásra kissé meghökkentőnek tűnő politikai szövetség áll Izrael feltétel nélküli washingtoni támogatása mögött. A protestáns fundamentalisták voltak azok, akik 1982-ben támogatták Libanon izraeli invázióját, ellenezték az oslói békefolyamatot, manapság pedig ők követelik a leghangosabban az amerikai kormánytól, hogy azonnal szüntessen be mindenfajta tárgyalást a palesztinokkal, és ők bátorítják a zsidó telepesek expanzióját a megszállt területeken. Noha e kapcsolatot a nagypolitika szintjén Menáhem Begin alapozta meg, az evangelisták Izraelt támogató gondolkodásának gyökerei sokkal régebbi keletűek.
A legegyszerűbben azt mondhatjuk, hogy a protestáns fundamentalisták a Biblia miatt szeretik Izraelt. A szigorú vallási oktatás hatására úgy gondolnak a Biblia földjére, mint a hazájuktól távol eső hazájukra. Ez az a hely, ahol Jézus Krisztus született, ahol hirdette az igét, ahol megfeszítették, és ahol feltámadt. Évente evangelista zarándokok ezrei érkeznek Izraelbe, hogy sétáljanak ott, ahol Jézus sétált, és a saját szemükkel lássák azokat a helyeket, amelyekről a Bibliában nap mint nap olvasnak. Bizonyos értelemben úgy vélik, a Szentföld épp annyira tartozik hozzájuk, mint Izraelhez. Az evangelisták túlnyomó többsége ráadásul meg van arról győződve, hogy Izrael lesz a helyszíne azoknak az eseményeknek, amelyek Jézus második eljövetelekor fognak történni. Úgy tekintenek a Bibliára, mint olyan próféciák együttesére, melynek középpontjában Izrael és a zsidók vannak, ezért Amerikának biztosítania kell a túlélésüket.
Mindennek a megértéséhez röviden meg kell ismerkednünk azzal, hogy miképpen értelmezik az evangelisták a bibliai próféciákat, és vázlatosan végig kell kísérnünk azt, hogy ez a hit miképpen formálódott az elmúlt közel négyszáz esztendőben.
Végső csata Armageddon völgyében
A keresztény eschatologia (utolsó dolgok doktrínája)[2. Az eschatologia a megkezdett élet beteljesedését, illetve ennek reményét vizsgálja.] korai verziója úgy tartja, hogy Jézus, miután a világ megtért, vissza fog térni, és megalapítja ezredéves királyságát. Angliában a XVIII. századra az eschatológiának kifejlődött egy másik irányzata is, amely az idők végezetekor az újjáalapított Izrael szerepét hangsúlyozta. Ezen eszme hirdetői közül az egyik legelső és legjelentősebb I. Jakab, angol király jogi tanácsadója, Sir Henry Finch[3. Rendkívül nagy hatású jogász és parlamenti képviselő (1558-1625).] volt. A világ nagy helyreállítása címmel 1621-ben Finch értekezést írt, amelyben felhívta az angol népet és a kormányt, hogy a bibliai jövendölés beteljesülése érdekében támogassa a zsidók letelepedését Palesztinában. A javaslat olyannyira nem volt időszerű, hogy mind az írás szerzőjét, mind pedig a kiadóját hazaárulás miatt bebörtönözték, és a jeles jogtudóst csak nézeteinek visszavonása után engedték szabadon.
Az 1800-as évek elején John Nelson Darby,[4. 1800-1882. Jogot végzett a dublini Trinity College-ban, de mély vallásossága miatt már fiatal korában papnak állt. Egy távoli kis megyében, Wicklow-ban szolgált, de olyan áldozatosan, hogy a korabeli híradások szerint hetente 6-800 katolikust térített át a protestáns hitre. Két év után azonban elege lett a hivatalos egyházi tanításokból és rövidesen egy hozzá hasonlóan gondolkodó közösség a Plymouth-i Felebarátok szellemi vezetője lett. Miután Darby volt felelős az igehirdetésért, rengeteget utazott a világban. Az USA-ban 1859 és 1874 között tett hat útja alatt minden jelentős nagyvárosban megfordult.] írországi anglikán pap népszerűsítette és foglalta rendszerbe az eschatologiai tanításokat, miközben új gondolati iskolát is kifejlesztett, amely futurista premillenizmus néven ismert. Darby úgy tartotta, hogy a bibliai próféciákat és a Szentírás nagy részét szó szerint kell értelmezni. Szerinte a keresztényeknek a történelmet úgy kell tekinteniük, mint hét korszakot vagy felosztást (diszpenzációt), amelyek mindegyike tükrözi azt a sajátos magatartást, ahogy Isten az emberiséghez viszonyul. Ezt az értelmezési keretet hívják diszpenzacionalizmusnak. Alapja, hogy két különböző isteni tervet tételez: egyet a földi embereknek (Izraelnek) és egyet pedig a mennyei embereknek (az egyháznak). A diszpenzációs modell szerint zűrzavaros időszak áll előttünk, de mielőtt ez megkezdődik, az igazi egyház[5. Valójában inkább a hívők összessége.] el lesz mozdítva a történelemből egy jelenség által, amelyet Darby elragadtatásnak[6. “Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk” (1 Thess. 4:16-17)] nevezett. A megpróbáltatások időszaka a Jeruzsálemtől észak-nyugatra fekvő Armageddon völgyében lezajló végső csatában fog tetőzni, melynek végeztével a megmaradt zsidóság elismeri Jézust mint Messiást, Izrael népe pedig ismét Isten elsődleges történelmi instrumentumává válik.
Egy korai Darby-követő, William E. Blackstone[7. 1841-1935. Rendkívül sikeres ingatlanvállalkozó az Illinois állambeli Oak Parkból. Egy éjjel az Úr “megszólította”, és ennek hatására megfogadta, hogy két évig nem köt több üzletet, hanem kizárólag prédikálni fog. Lenyűgözték azon bibliai próféciák, amelyek Jézus második eljöveteléről szóltak, és különösen az, amely Izrael újjáalapításáról szólt. Barátja, Charles M. Morton unszolására írt két tanulmányt a saját interpretációjáról, amely egy 96 oldalas könyvben jelent meg Jesus Is Coming címmel. Nevét csak rövidítésben írta a borítóra (by W.E.B.) mondván, hogy méltatlan volna ilyen világmegváltó eseményekkel egy lapon említődnie. Az első kiadás óta a könyv több mint egymillió példány jelent meg, és lefordították több tucat nyelvre.] ismertette meg a diszpenzacionalizmust az amerikaiak millióival a Jézus eljön című, 1882-ben megjelent bestsellerével. Ebben azt írta, hogy Jézus visszatér, hogy elragadja az Úr egyházát, és a megpróbáltatások után visszatér a Földre, hogy megalapítsa királyságát. A két esemény közötti időszakban az Antikrisztus fog uralkodni.
Blackstone-t, könyvének megjelenése után, egyre jobban kezdte foglalkoztatni a zsidó nép Izrael földjére történő visszatérésének ígérete. 1890-ben, egy palesztinai utazást követően, Chicagóban megszervezte az Izrael múltja, jelene és jövője című konferenciát, amelynek a végeredménye az ún. Blackstone-petíció volt. Ebben 413 tekintélyes keresztény és zsidó vezető[8. Az aláírók között volt többek között a Legfelsőbb Bíróság elnöke, a Képviselőház elnöke, Chicago, New York és Boston polgármesterei, és olyan üzletemberek, mint Cyrus McCormick, J. D. Rockefeller és J. P. Morgan.] fordult Benjamin Harrison amerikai elnökhöz arra kérve, hogy támogassa a zsidó állam palesztinai megalapítását[9. Csak emlékeztetőül: négy évvel az előtt a Dreyfus-per előtt vagyunk, amely Herzl Tivadart a cionista mozgalom szervezésének megkezdésére ösztönözte.]. A beadvány aláírói és a diszpenzacionalisták csalódására azonban a zsidók egyetlen országból sem akartak visszatérni ősi földjükre, mondván, hogy az csak gettóvá változtatná egész Palesztinát.
Blackstone hittérítésének hatására jellemző ugyanakkor a következő eset: tanítványai, Horatio és Anna Spafford egy tucat társukkal Jeruzsálem óvárosában kolóniát alapítottak, hogy szemtanúi lehessenek a próféciák beteljesülésének. Éveken át abban a reményben mentek ki minden nap teával és süteménnyel az Olajfák hegyére, hogy ők lesznek az elsők, akik frissítőt adhatnak az alászálló Jézus Krisztusnak.
Elborzadva és reménykedve
Az I. világháborúban a diszpenzacionalistákat lázba hozták a palesztinai események. Lelkendeztek, amikor öt héttel a Balfour-nyilatkozat[10. Lord Arthur James Balfour brit külügyminiszter 1917. november 2-án levelet írt Lord James Rothschildnak, a Cionista Világszövetség tiszteletbeli elnökének, amelyben kilátásba helyezte, hogy: a brit kormány segíti a zsidó nemzeti otthon megteremtését Palesztinában, nem csorbítja azon zsidók jogait, akik nem költöznek oda, és nem sérti a Palesztinában élő nem zsidók polgári és vallási jogait.] után a törökök, lényegében harc nélkül feladták Jeruzsálemet a brit erőknek. Ez volt számukra a legnyilvánvalóbb jele annak, hogy a pogányok[11. Azaz: nem zsidók.] ideje a végéhez közeledik. Igaz, erre még majdnem harminc évet kellett várniuk, de az I. világháború utolsó éveinek eseményei a diszpenzacionalisták számára elegendő bizonyítékul szolgáltak arra, hogy helyesen értelmezik a Bibliát. Különösen megerősödtek hitükben a 20-as, 30-as években: a kommunizmus megjelenése, a fasizmus térnyerése, a növekvő antiszemitizmus mind-mind azt mutatta, hogy az emberi civilizáció kifordult önmagából, vagyis minden pontosan azon az úton halad, ahogyan az meg van írva.
A diszpenzacionalisták ezekben az időkben a zsidókra úgy tekintettek, mint akik ugyan Isten kiválasztott népe és a próféciák örökösei, de pillanatnyilag a Sátán hatalma alatt állnak és hozzájárulnak a hanyatláshoz. Ezek után nem meglepő, hogy a náci megsemmisítőtáborokról szóló híreket elborzadva, ám reményekkel telve fogadták. Miközben elítélték a zsidóüldözéseket, azt gondolták, hogy ez elkerülhetetlen. Hitler és a nácik Isten ítéletének eszközei, akiket az Úr arra használ, hogy növelje a zsidókban a Palesztinába történő visszatérés vágyát. Imádságokat szerveztek – de nem azért, hogy az üldözések abbamaradjanak, hanem azért, hogy a zsidók kétségbeesésükben Jézushoz forduljanak. Úgy vélték, ebben a helyzetben a leghasznosabb dolog, amit tehetnek, ha még több Új Testamentumot küldenek nekik. Hiába fordultak egyre rosszabbra az események, a diszpenzacionalisták meg voltak arról győződve, hogy a nácik soha nem fogják tudni megsemmisíteni a teljes zsidóságot. Végtére is prófétikus hitük sarkalatos pontja volt, hogy a megmaradt zsidók visszatérnek Palesztinába, ahol a saját államukat megalapítva felkészülnek az armageddoni csatára. Ebből a szempontból tehát számukra a „lényeg” nem az elpusztult milliók voltak, hanem a megmaradók.
Amikor a britek 1948. május 14-én bejelentették, hogy visszavonják csapataikat a térségből, és ugyanezen a napon a Zsidó Nemzeti Tanács kinyilvánította az államiságot, a diszpenzacionalisták szinte extázisba estek. Ez volt számukra a legbiztosabb jele annak, hogy a bibliai prófécia órája ketyeg, és rohamosan közeledik a végső fejlemény, Jézus visszatérése. Az arabok jogaival annak ellenére sem foglalkoztak, hogy mindig is több keresztény arab volt, mint zsidó; az volt a véleményük, hogy a prófécia beteljesülése sokkal fontosabb, mint ezek a jelentéktelen helyi problémák. A palesztinok majd hozzászoknak a helyzethez. Az evangelistákat sokkal inkább érdekelte az, hogy a zsidó állam bibliai területének ekkor még csak egy részét foglalta el.
Nem kellett azonban két évtizedet sem várniuk, és Izrael a hatnapos háború során elfoglalta a Sínai-félszigetet, Ciszjordániát, a Gáza-övezetet és a Golán-fennsíkot. Ekkor már az ország térképe sokkal jobban hasonlított bibliai másához. Az evangelisták számára a legfontosabb persze a Jeruzsálem feletti ellenőrzés megszerzése volt. Nelson Bell[12. A Christianity Today szerkesztője, az egyik legismertebb tele-evangelista, a Magyarországot is megjárt Billy Graham apósa.] így üdvözölte az eseményt: „Az, hogy több mint 2000 éve először Jeruzsálem teljes mértékben a zsidók kezében van, felvillanyozza a Biblia tanulmányozóit és megújítja hitüket a Szentírás érvényességében és pontosságában. Nyilvánvalóan megvalósultak a Lukács evangéliumában írottak.”[13. “És elhullanak fegyvernek éle által, és fogva vitetnek minden pogányok közé; és Jeruzsálem megtapodtatik a pogányoktól, míglen betelik a pogányok ideje.” – Luk. 21:24]
Az arab területek 1967-es izraeli megszállása ugyanakkor komoly feszültséget teremtett a zsidó és a fősodorba tartozó katolikus, görögkeleti és protestáns felekezetek között. Sok zsidó szervezet és az izraeli politika ekkor kezdett támogatásért a növekvő számú és egyre befolyásosabb evangelisták felé fordulni. Az American Israel Public Affairs Committee[14. Az ’50-es években alapították; a Fortune magazin rendszeresen az Egyesült Államok egyik legbefolyásosabb lobbi-szervezeteként említi.] és az Anti-Defamation League[15. A B’nai B’rith által 1913-ban alapított szervezet az antiszemitizmus ellen.] külön stábot állított fel az evangelisták és egyéb déli vallási fundamentalistákkal való kapcsolattartásra,[16. Donald Wagner: Evangelicals and Israel: Theological Roots of a Political Alliance, The Christian Century, 1998. november 4.] Begin pedig kinevezte Harry Horowitzot különleges megbízottnak ugyanebből a célból. Ettől kezdve az izraeli politikusok rendszeres találkozókat szerveztek az evangelista vezetőkkel mindkét országban.[17. Yaakov Ariel: Philosemites or Antisemites? Evangelical Christian Attitudes toward Jews, Judaism, and the State of Israel. Analysis of Current Trends in Antisemitism, 20., The Vidal Sassoon International Center for the Study of Antisemitism 2002.]
Ezzel kapcsolatban érdemes röviden megemlíteni, hogy az evangelista keresztények zsidókhoz való viszonya korántsem olyan egyértelmű, mint amire az Izraelhez fűződő érzelmeikből következtetnénk. Noha a mai zsidóságot a bibliai Izrael örököseinek tekintik, arról soha nem mondtak le, hogy – legkésőbb Jézus eljöveteléig – megkereszteljék őket. Meggyőződésük szerint ugyanis csak azok a zsidók nyerik el az örök életet, akik újjászületnek Jézus Krisztusban. Ennek érdekében folyamatosan meglehetősen agresszív misszionáriusi tevékenységet folytatnak a zsidóság körében, amelyből számtalan konfliktusuk volt az izraeli hatóságokkal és az ortodox zsidó közösségekkel.
Júdea és Szamária
A korai 70-es évekre egy sor könyv, film, dokumentumfilm készült a premillenarista diszpenzacionalizmus szemszögéből. Ezek közül a leghíresebb Hal Lindsaynek, a Jeruzsálemben székelő Baptist House lelkipásztorának könyve, A kései nagy Föld bolygó, amelyet több, mint 25 millió példányban adtak el, és filmet is forgattak belőle.[18. Az 1979-ben, teljesen ismeretlen szereplőkkel készült B-movie rendezői Rolf Forsberg és a magyar származású Robert Amram voltak. Az egyetlen érdemleges momentum a filmmel kapcsolatban, hogy Hal Lindsay narrátori hangját Orson Welles kölcsönözte.] Lindsey azzal turbózta fel a szokásos diszpenzacionalista forgatókönyvet, hogy világpolitika aktuális szereplőit helyettesítette be a bibliai történetbe. A Római Birodalom volt az európai Közös Piac, az északi konföderáció a Szovjetunió és a szocialista tábor, a déli konföderáció az Egyiptom által vezetetett afrikai arab koalíció, a keleti királyokat a vörös Kína testesítette meg; a tűz és kénkő pedig nukleáris robbanássá változott az író fantáziájában. Lindsay könyvében azt jósolta, hogy mielőtt az Antikrisztus lelepleződne és a világvége eseményei felgyorsulnának, az USA vagy másodosztályú hatalommá fog degradálódni a materializmus, az immoralitás, a drogozás és a hamis istenek imádása miatt, vagy pedig egy váratlan atomtámadás lerombolja.[19. Valószínűleg valami ilyesmit vizionált Jerry Falwell – akiről még lesz szó -, amikor a 2001. szeptember 11-i World Trade Center elleni terrortámadás után ezt nyilatkozta: “Én tényleg hiszek abban, hogy a pogányok, az abortuszpártiak, a feministák, a melegek és a leszbikusok, akik mindezt aktívan próbálják meg egy alternatív életstílusnak beállítani, az ACLU (American Civil Liberties Union: liberális szervezet, amely az egyéni szabadságjogok megsértése ellen harcol – S. Gy.), a People for the American Way (szintén liberális szervezet a sokszínű demokratikus társadalomért, amelyet jelentős részben a Falwell és a vallási jobboldal növekvő térnyerése ellenében alapítottak – S. Gy.) – mindazok, akik szekularizálni akarják Amerikát – az ujjamat mutatom rátok, és azt mondom: Ti segítettétek, hogy ez megtörténjen.”]
Amikor a déli Georgia állam leköszönő kormányzóját, az országos politikában szinte teljesen ismeretlen Jimmy Cartert választották az Egyesült Államok 39. elnökévé – aki, elkötelezett baptistaként, szülőfalujában mind a mai napig vasárnapi iskolai tanár -, a Time magazin 1976-ot „az evangelisták évének” nyilvánította. Ez tovább növelte azoknak az diszpenzacionalista és karizmatikus mozgalmaknak a médiajelenlétét és legitimációját, amelyek erre az időszakra már egyébként is az amerikai kereszténység leggyorsabban növekvő ágává váltak.
A másik oldalon ugyanakkor döntő jelentősége volt Menáhem Begin 1977 májusi miniszterelnökké választásának. Begin előtt az izraeli politikát a Munkapárt uralta, amellyel szemben a Likudot támogatták a növekvő befolyású telepes mozgalmak és a kis ortodox vallási pártok is. A Likud választókerületekben kezdték el először használni a megszállt Ciszjordániára a „Júdea és Szamária” elnevezést, mondván, hogy az Úr ezt a földet kizárólag a zsidóknak adta, akiknek isteni joguk van bárhol letelepedni „Erec Izraelben”.[20. Izrael földjén.]
Az evangelisták, akik üdvözölték a Likud-vezetést és támogatták politikai irányvonalukat, nem nézték jó szemmel a Carter közvetítésével létrejött Camp-David-i izraeli-arab-békemegállapodást. Jerry Falwellnek[21. Az önmagát büszkén fundamentalistának nevező Falwell a 22 ezer tagot számláló Thomas Road baptista felekezet lelkipásztora a Virginia állambeli Lynchburg-ben, és rektora az általa alapított Liberty University-nek.] például az volt a véleménye, hogy „a kormány rózsaszínű és teljes mértékben megalapozatlan várakozásai ellenére ez az egyezmény nem fog sokáig tartani, mert mindannyian tudjuk, hogy addig nem lesz valóságos béke a Közel-Keleten, ameddig Jézus urunk nem foglalja el Dávid trónját Jeruzsálemben.”[22. Idézi Timothy P. Weber: How Evangelicals Became Israel’s Best Friend, Christianity Today, 1998. október 5.]
1977. október 1-jén Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, Zbigniew Brzezinski tanácsára javaslatot tett a genfi, közel-keleti tárgyalások felújítására abból a célból, hogy javítsa a szovjet-amerikai kapcsolatokat. Ez a kezdeményezés, valamint Carter azon törekvése, hogy amerikai közvetítéssel megteremtsen egy valamiféle palesztin entitást, heves ellenállást váltott ki mind az amerikai evangelista vezetőkben, mind pedig az izraeli jobboldali politikusokban.
Miután Jimmy Carter hite és neveltetése ellenére elutasította az evangelisták konzervatív politikai filozófiáját, a protestáns fundamentalisták és a proizraeli lobbi Ronald Reagant támogatta az 1980-as elnökválasztásokon. Begin egyedi kapcsolatot épített ki Reagannel és sok keresztény vallási vezetővel. Ezek közül is kiemelkedik Pat Robertson,[23. A sok százmillió dollár értékű média-, oktatási- és jogi birodalommal rendelkező, 1987-ben republikánus elnökjelöltségre is pályázó tele-evangelista, Marion Gordon “Pat” Robertson alapítója és elnöke a Christian Coalition nevű vallási-konzervatív politikai akciócsoportnak.] valamint a már említett Jerry Falwell és az általa vezetett „Moral Majority”.[24. Jerry Falwell által alapított és vezetett 1979-ben alapított konzervatív, keresztény fundamentalista politikai mozgalom, amely jelentősen támogatta a konzervatív jelölteket az 1980-as választásokon. Lobbizott többek között a darwinista evolúciós elmélet iskolai oktatása, a homoszexuálisok jogai, és az amerikai-szovjet nukleáris leszerelést célzó SALT-egyezmények ellen. A Moral Majority mint szervezet 1989-ben feloszlott; utódja a Liberty Federation.] Amikor Begin 1981-ben lebombáztatta Irak épülő atomerőművét, akkor az izraeli miniszterelnök előbb hívta fel Jerry Falwellt, mint Ronald Reagant, hogy megkérje, magyarázza el a keresztény közvéleménynek a bombázás okait.[25. Michael Lind: Bush Whistles Dixie, Newsweek, 2002. december 23.] A reagenomics idején váltak a diszpenzacionalisták az amerikai politika bennfenteseivé; ezért Begin óta nincs olyan izraeli miniszterelnök, aki ne látogatná meg a protestáns fundamentalista vezetőket, ha az USA-ban jár.
A New York Times 1997. április 18-i számában teljes oldalas hirdetés jelent meg A Keresztények egységes Jeruzsálemet kívánnak[26. A hirdetés teljes szövege megtalálható a Christian Action for Israel honlapján: http://www.cdn-friends-icej.ca/united.html] címmel. A szöveg így kezdődik: „Alulírott keresztény lelki vezetők, akik hetente több mint 100 millió keresztény amerikainak prédikálunk, büszkén egyesülünk, hogy támogassuk Izrael állam folytatólagos szuverenitását Jeruzsálem szent városa felett. Támogatjuk Izraelnek az arab szomszédaival való a megbékélés érdekében tett erőfeszítéseit, de hiszünk abban, hogy Jeruzsálem vagy annak bármely része nem lesz tárgyalási alap a békefolyamatban. Jeruzsálemnek, mint a zsidó nép örök városának osztatlannak kell maradnia.” A számos diszpenzacionalista hívószót és bibliai hivatkozásokat tartalmazó szöveg a következőkkel végződik: „Megkezdődött a csata Jeruzsálemért és ideje, hogy Krisztus hívei támogassák zsidó felebarátaikat és Izrael államot. Az idő a zsidó néppel való egységre most jött el.” A hirdetést többek között Jerry Falwell, Pat Robertson, Ralph Reed (igazgató – The Christian Coalition), John Hagee (lelkipásztor – Cornerstone Church, San Antonio, Texas) és David Allen Lewis (elnök – Christians United for Israel) jegyezte.
Az egyik aláíró, John Hagee, saját honlapja szerint 3,7 millió dollárt adományozott Izraelnek, hogy a volt Szovjetunióból érkező zsidók letelepedését támogassa.[27. http://www.jhm.org/pastor.asp] „Úgy érezzük, a szovjet zsidók letelepedése Izraelben a bibliai prófécia beteljesülését jelenti” – nyilatkozta Hagee.
1998-ban, amikor az izraeli miniszterelnök Benjamin Netanjahu Washingtonba látogatott több mint ezerfős protestáns fundamentalista tömeg előtt mondott beszédet, mielőtt találkozott volna Clinton elnökkel.[28. Newsweek, uo.]
Tavaly április utolsó hetében a képviselőház többségi frakcióvezető, Tom DeLay (Texas) azt mondta, hogy egész Ciszjordánia – amelyet ő is „Júdeának és Szamáriának” nevezett – Izraelhez tartozik.[29. Robert G. Kaiser: Bush and Sharon Nearly Identical On Mideast Policy, Washington Post, 2003. február 9.] Ezt milliónyi amerikai evangelista gondolja így – beleértve olyan magas rangú politikusokat is, mint például a meggyőződéses premillenarista, Jesse Helms, aki hosszú évekig elnökölte a Szenátus befolyásos Külügyi Bizottságát, vagy a jelenlegi adminisztráció legfőbb ügyésze, John Ashcroft.
A Sátán szolgálói
Az elmúlt évtizedekben számtalan kisebb-nagyobb „grass-root”, proizraeli szervezet alakult, amelyek mobilizálják a helyi közösségeket az osztatlan Jeruzsálem és a telepesek támogatása érdekében. Ezek közül az egyik az „Adopt-a-settlement” nevű mozgalom, melynek aktivistái egy-egy, a megszállt területeken létesített zsidó teleppel tartják a napi kapcsolatot, és a személyes viszony kialakítása végett rendszeresen meg is látogatják őket. Honlapjukon ezt írják: „Sok politikai és vallási vezető (…) figyelmeztet, hogy a kivonulás [ti. a megszáll területekről – S. Gy.] szemben áll Istennek a zsidó néppel kapcsolatos tervével, és csak gyengíti Izraelt az ellenségeivel való jövőbeli konfrontációkban.”[30. http://www.jermall.com/cfoic/index.asp?mainpage=adoption] A kapcsolattartás már csak azért is zökkenőmentes lehet, mert a telepesek egy része egykori amerikai hippi, aki a 60-as évek ellenkultúrájának összeomlása után érkezett Izraelbe.[31. Lásd erről, illetve a telepesek életéről bővebben Robert I. Friedman könyvét: Zealots for Zion: Inside Israel’s, West Bank Settlement Movement, New York: Random House, 1992.]
A diszpenzacionalisták nagy része démonizálja a palesztinokat, mert, ha ellenségei Izrael államnak, akkor ellenségei Istennek is, tehát a Sátán szolgálói. A Colorado állambeli Fort Collinsban székelő Ascension gyülekezet által kiadott prófétikus periodika, az Elijah Report egyik számában például ez olvasható: „Mivel a Biblia próféciája azt tanítja, hogy Izrael túléli ezt a háborút és az arabok nem, azt várhatjuk, hogy Izrael végül könyörület nélkül megsemmisíti az arab terrorizmust. Tudom, hogy a legtöbb keresztény körökben ez nem népszerű, de ez a háború és az eljövendő háborúk fontos szerepet játszanak a világvége eseményeiben azzal, hogy egymást követően felkészítenek bennünket a végső háborúra, amikor Jézus Messiás visszatér, hogy minden ellenségét eltiporja”[32. http://www.ascensionet.org/elijah/prophetic/spiritualsideofterror.htm]
Az ilyen és ehhez hasonló megnyilatkozások mutatják, hogy az evangelisták a Közel-Kelet bonyolult konfliktusait kizárólag önbizalomtól duzzadó prófétikus hitük ködén keresztül látják, ezért nincs meg bennük a kritikai gondolkodás képességének a szikrája sem. Miközben sok keresztény gondolja úgy, hogy az izraeli politikának volna miben önkritikát gyakorolnia, a legtöbb evangelista képtelen elismerni, hogy Izraelt bármiben is felelősség terhelné azért, hogy a régióban patthelyzet alakult ki.
A mérsékelt izraeli politikusok és amerikai zsidó szervezetek, valamint a palesztinai keresztények régóta félnek attól, hogy protestáns fundamentalista jobboldal és a Likud szövetsége olyan, önmagát beteljesítő jóslattá válhat a növekvő és éleződő konfliktusokkal teli Szentföldön, amelyet a keresztény cionisták szívesen interpretálnának a végső, „armageddoni” csataként.
Különösen azért, mert a déli fundamentalisták másik legerősebb tradíciója a vallásosság mellett az egyoldalú militarizmus. De ez már egy másik cikk témája lehetne.
(Such György, Élet és Irodalom 2003. 9. szám)
Észrevételek
1. Fogalmak:
Kezdjük rögtön a „fundamentalizmus” kifejezéssel, amely az utóbbi időszak sajtójának fényében az iszlám fundamentalizmust asszociálja az olvasóban, és feltehetőleg bigott, szélsőséges, fanatikus egyéneket sejtet. Nem lehet azonban elvonatkoztatni a „fundamentum” jelentős különbözőségétől: az Újszövetség ugyanis (a Koránnal ellentétben) nem beszél dzsihádról, Jézus (ő, a személy maga a fundamentum: I. Kor 3:11), mikor a legfőbb parancsolatról kérdezték, Isten szeretetét tette az első helyre, az emberek szeretetét pedig közvetlen ez után teszi tanítványainak fő kötelességévé (Mt 22: 34-40; Mk 12: 28-34; Lk 20: 39-40). A szerző által „fundamentalistának”, „diszpenzacionalistának”, ill. „evangélistának” minősített közösségek továbbá nem kötődnek Délhez (talán a dél-baptistákkal történt az összetévesztésük), ilyen gyülekezetek az Államokban (és szerte a világon) mindenütt találhatók. Valójában az Írások szó szerinti beteljesedésében hívő, ezt váró keresztényekről van szó. Eszmerendszerük – meg kell adni – jóval következetesebb, mint sok más felekezeté, legalábbis számomra megmagyarázhatatlan, hogyan értelmezheti valaki pl. Jézus betlehemi születését, názáreti nevelkedését, szamárháton való bevonulását, kezeinek átlyukasztását stb. ószövetségi próféciák szó szerinti beteljesedéseként, miközben más prófétai ígéreteket csak „képletesnek” fog fel, pusztán azért, mert egy későbbi korra vonatkoznak. A mindennapok gyakorlatát illetően a kérdéses közösségek hívői pedig már csak karizmatikus jellegükből adódóan sem betűrágók, hiszen „…új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, mert a betű megöl, a lélek pedig megelevenít.” (II. Kor 3:6).
Az evangelical fordításaként az evangélista legalább akkora fogalomzavart okoz, mintha evangélikussal fordított volna a cikkíró, hiszen az evangélisták a Bibliában olyan emberek, akiknek elhívatása az evangélium hirdetésében áll. Egyrészt pl. Fülöp (Csel 21: 8) neve említésének kíséretében, másrészt az ún. szolgálati ajándékok felsorolásánál találkozunk e kifejezéssel (Ef 4:11). A kérdéses fogalom viszszaadására már létezik a magyar nyelvű irodalomban meghonosodott szó, az evangélikális. Itt jegyezném meg, hogy az evangélikálisok eszkatológiája magyar nyelvű, többnyire a Hit Gyülekezete kiadásában megjelent könyvekből megismerhető, tanulmányozható. A Such György által említett személyiségek közül pl. John Hagee, Hal Lindsay, Pat Robertson könyvei.
2. Teológia:
Az evangélikálisok nem diszpenzácionalisták, Darby neve nem is cseng túlságosan jól köreikben. Darby ugyanis a diszpenzációkról (üdvtörténeti korszakokról) való tanítását pontosan azzal a céllal fejtette ki, hogy elmagyarázza: a csodák, a természetfölötti események, Isten közvetlen beavatkozásainak kora lejárt, ezek egy korábbi diszpenzáció kísérőjelenségei voltak. A mai evangélikálisok (főképp a karizmatikus águk) zöme abban hisz, hogy Isten ma is képes egyrészt csodát tenni, másrészt személyes módon megszólítani az embereket. Darby teológiája alapján, továbbá a keresztény gyakorlatban még az Újszövetségből is csak az apostoli levelek maradnak alkalmazhatók, hiszen az pl. evangéliumok más diszpenzációra érvényesek – az Ószövetségről nem is beszélve. Darby ezenkívül megkövetelte, hogy aki neki teológiai kérdésekben ellentmond, az közösítsék ki: ebből annyi szakadás lett, hogy a Plymouth testvéreket akkoriban csak „kizáró testvérekként” emlegették. A végidők kezdetét továbbá oly közelinek jósolta (Jézus visszajövetelét pl. konkrétan 1842-re), hogy az egyházat távol kívánta tartani a társadalmi aktivitástól, hogy csakis az evangélium hirdetésével foglalatoskodjon. A kor evangélikálisai azonban pont ekkor rendkívüli intenzitással vetették magukat az abolicionista (a rabszolgaság eltörlését követelő) mozgalomba, sőt, annak magját evangélikális hívők adták. (Ennyit a Délhez való kötődésről.) Darby egyházzal kapcsolatos látása is sok kárt okozott: a kis létszámú gyülekezeteket idealizálta és konokul intézményellenes volt. Az újkorban azonban tudomásom szerint valóban ő volt az, aki először kifejtette a prófétai írások Izrael helyreállítására mint a Messiás visszajövetelének előjelére vonatkozó (akkor még csak távoli reménységként kezelt) tanítást, ezt valóban elfogadják a ma evangélikálisai is. Az biztos, hogy ez a fejlemény az ún. „helyettesítési teológia” megrendülésével függött össze. Az ókeresztény kortól fogva általánosan vallott álláspont ugyanis azon a feltevésen nyugodott, miszerint Isten Izraelnek adott ígéretei immáron kizárólag az Egyházat illetik, hiszen Jézus elvetése miatt Isten végleg elfordult ószövetségi népétől. Pál apostol állításai azonban világosan cáfolják ezt az elképzelést (Róm 9; Róm 11), csak újra észre kellett venni őket. Darby nem állított tehát fel valami merőben új teológiát, hanem egy Bibliától idegen (és antiszemita) tradíció fogságából kellett a kereszténységnek kibontakozni (mint ahogyan az a reformáció történetének más fejezeteiben is történt).
3. Az Izraelhez való viszony:
Kétségtelen, hogy az evangélikálisok a Közel-Keleten lejátszódó eseményeket a próféciák beteljesedési lehetőségének szempontjából értékelik – ilyen módon elfogultak, s egy közel-keleti békén munkálkodó politikus szemében jó szándékú dilettánsok. Állásfoglalásuk pl. a teljes Jeruzsálem zsidó birtoklásáról kétségtelenül nem a béke irányába munkál: számukra az (Istentől kijelentett) igazság előbbre való a békességnél.
A keresztény cionistákkal szemben viszont nem állja meg a helyét az a vád, hogy „nagy része démonizálja a palesztinokat”. Ez azért is képtelenség, mert a fent idézett krisztusi parancsolat szellemében mint „fundamentalistáknak” kötelező érvénnyel szeretniük kell a palesztinokat is. Nem tudok olyan evangélikális ihletésű írásról, amely az izraelieket ártatlan palesztinok életétől vagy emberi jogaitól való megfosztására buzdítaná. Abban, amit a szerző az Elijah Report nevű (általam eddig ismeretlen) periodikából idéz, hogy ti. „Izrael végül könyörület nélkül megsemmisíti az arab terrorizmust”, én, bevallom, semmi rosszat nem látok – abban sem látnék, ha bármilyen más terrorizmusról lenne szó. (Az viszont, hogy „…a Biblia próféciája azt tanítja, Izrael túléli ezt a háborút, az arabok nem” valóban ostoba állítás, az eljövendő messiási korról szóló próféciák ugyanis kifejezetten említenek arab országokat! (És 19:21-25.) Nem vagyok azonban meggyőződve róla, hogy a szerző jellemzően sok ilyen megnyilatkozást tudna vadászni evangélikális gyülekezetek honlapjaiból, könyveiből, brosúráiból.)
Such György írása nyilván Bush háborús politikájának hátterét kívánja megvilágítani, ez adja aktualitását. Természetesen mind az iraki háborús terveket, mind az izraeli jobboldal politikáját elítéli az európai közvélemény. Anélkül azonban, hogy állást kívánnék foglalni, mindkét kérdés összetettebb annál, hogy biztosak lehetnénk ítéletünk igazságában – a szerző írása viszont egy már kialakult álláspont jegyében kárhoztatja a „protestáns fundamentalizmust”. Olvasóinak többsége valószínűleg osztja ítéletét. Szerintem viszont mind Izrael biztonságpolitikája, mind az iraki akció mellett szólnak józan, nem vallási indíttatású érvek is. Az Európában élőknek kevesebb lehetőségük van ezeket megismerni, hiszen itt vagy nem írnak róluk, vagy egyben interpretálják is ezeket. Mindenképpen gyakrabban hangoztatottak az ellenérvek.
Such György botrányt lát abban, hogy a Bibliában foglaltakat tényszerűségként kezelő, hitüket komolyan vevő embereket talál szenátorok, kormányzók, elnöki tanácsadók, nagy példányszámban megjelenő könyvek írói között. Igaza van: ez ma Magyarországon – de általában Európában – teljesen szalonképtelenné tesz valakit. Such György elfogultságát tehát nem gondolnám rosszhiszeműnek. Az evangélikálisokról és teológiájukról viszont több tudásra, valamint a bibliai próféciák elmélyült tanulmányozása lenne szükség, mert írása olvastán az volt az érzésem, hogy ő az, aki „démonizál”, a vádak táptalaja pedig gyakran a kevés ismeret.
(Mikecz Tamás, Élet és Irodalom 2003. 13. szám)