Ketten az ég alatt

Messze földeket őrző kutyák ugatnak, a közelben sakálok vonítanak, látjuk lappangó árnyaikat. Ropog a tűz. Magi fát rak rá. Csend van.
– Milyen csillagos az ég!- sugom oda neki. Ő is felnéz.- Nézz fel újra, lefotózlak- biztatom-, fordítsd a fejed oldalra, így.
– Micsoda sztár vagyok az elmúlt napokban!- mondja nevetve.
Áfonyát tűz a nyársra, és azt sütögeti a tűz felett.
– Így finomabb.
Kérem, hogy töltsön nekem még bort.
– Jujj, melléfolyt, csak hogy ne igyál sokat. Na jó, én is iszom, hogy ne menjen kárba. Pokrócba burkolózva hallgatunk.
– Jó emberek- mondom, csak úgy.
– Én szeretem a jó embereket.- feleli- Nincsenek is rossz emberek, csak olyanok, akiknek rossz.
Csendben ülünk, aztán újra tüsténkedni kezd és halkan megjegyzi:
– Megpakolom neked a tüzet, hogy legyen fény, és tudjál írni.

Égő fa, csata után kiégett sötét táj, nem lehet tudni milyen évszak, milyen napszak van, mindenütt füst, talán köd. A harctól vöröslik az ég, vagy napnyugta van, netán derengő hajnal. Egy indián nő jön elő, zilált, bozontos haja csapong a szélben, Magit nézi némán, hosszan, mozdulatlanul mered rá. Sokminden van a tekintetében. Magi próbálja megfejteni, miért néz rá? Miért rá néz? Benne is van valami kiégettség, ugyanakkor szívós keménység, bátorság, aki megjárta a csatát, már nincs mit veszítenie, senkije, semmije nem maradt, csak vándorlás, harcok, és pusztaság. Érteni kéne, hogy mit mond, de hallgat. Az indián nő nem tud beszélni, néma, nem is akar remélni, mert tényleg nincs remény, a nő már nem él, ez a sors, ez a halál.

Lemegyünk a hegyről. Egy háromszintes házba botlunk, olyan szocialista stílusú. Csak az ablakok látszanak, a középső ablakban fény dereng. Elhagyott háznak tűnik. Félelmetes a fény, egyértelmű, hogy nem kéne ott lennie. Valaki sír. Mi ez a fény? Mi van a házban? Nem voltunk nyugodtak.