Rendszeresen négy-öt órákat alszom, többen aggódnak az idegrendszeremért, és sokszor mondják, hogy túlságosan tele vagyok energiával, megállás nélkül pörgök, mint a búgócsiga. Mivel ember vagyok, és végül meghalok, ezért megpróbálom maximálisan kihasználni e kurta életet. Születésem előtt a lelkem felfoghatatlanul hosszú ideig az örök semmi birodalmának a fogja volt, és néhány év múlva oda tér vissza. A lét egyfajta, két végtelenség közötti parányi fényvillanás. Hogyan mondhatnám a lelkemnek -mely mindössze korlátlan hosszú várakozás utáni röpke fellobbanás-, hogy fogja vissza magát? Hisz rövid időn belül szegénykém újra a végeláthatatlan semmi fagyos karjaiba tér vissza.
“Röpke fellobbanás” bejegyzéshez 2ozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
A semmibol nem keletkezik valami, es a valami nem valik semmive. Az mas kerdes, hogy ki mit gondol az ember, mint szemely onazonossaganak korlatairol, es az is igaz, hogy bizonyos mertekben naprol-napra valtozunk mindannyian, (ujabb es ujabb tapasztalatokkal gazdagodunk, stb..). De tetteink es letezesunk barmely momentuma visszavonhatatlanul befolyasoljak a vilagot, s ha egy valamikor regen elt ember nem szuletett volna meg, vagy valamit maskent tett volna, akkor ma mas lenne a valosag. Ez persze lehetetlen, es a let osszessege jelen pillanatban a mult (es a jovo) osszes mozzanatat tartalmazza (illetve determinalja).
Vili, a semmit nem fizikai, hanem költői, átvitt értelemben értettem. Az a frankpeti aki most vagyok, születésem előtt nem létezett, és halálomkor majd ismét megszűnik létezni. Nyilván alőtte és utánna is éldegélek valahol, csak más halmazállapotban, hisz az anyag nem vész el, csak átalakul… (vigyázz, megint allegorikus vagyok!)