Korai emlék

Ez egy nagyon korai emlékem. Apuról. Amikor még Barcikán laktunk. Arra tökre emlékszem, hogy mindenfelé hordott mindig biciklivel. Végig az egész városon. Furcsa belegondolni, hogy akkor még ki mertek menni az emberek biciklivel az utcára. Na mindegy.

Szóval apu valahol volt, és valahogy vele voltam, és volt egy kis lakásunk, és oda visz biciklivel. Ez az emlék. Tökhideg van, késő ősz és koromsötét. Valami hegy alján megyünk át egy kis ösvényen, ami most már rég be van építve, de akkor még kiskertek voltak ott és nem volt beépítve az egész, és volt ott egy kis ösvény. Ezerkilencszázhetvenöt vagy hat, mittudomén. Tökrégen. Jó volt az az ösvény, le lehetett vágni arra az utat a város felé. Szóval esik az eső, és apu visz a bicajjal. A vázon ülök, és fázok.

Megyünk, esik az eső, és egy csomó teher van a biciklin. Apunak a cuccai. Lógnak a szatyrok a kormányról, meg ilyenek. És annyira sáros az az ösvény, hogy apu nem tud továbbtolni, megfog, lerak a vázról és azt mondja, hogy most menjek gyalog. Nagyon félek. Ballagunk a sárban, én csendben lihegek, ő mögöttem tolja a biciklit. És ahogy felérünk a sáros lejtőn az aszfaltra, az első lámpa fényébe, megállunk, és felvesz, hogy feltegyen a vázra, és egy picit megölel és látom, hogy könnyes az arca, de közben mosolyog rám. Tisztára emlékszem, hogy ezt már akkor is teljesen értettem és megértettem. Hat évesen. Máig ez az egyik első kép ami az eszembe jut, ha apura gondolok. És ezért szeretem őt. A mosolygós könnyei miatt.