Újra van bringám, és mint gyerekkoromban, azzal a sajószentpéteri zöld kis bicajjal, csak úgy cangázok. Tegnap, olyan este nyolc körül tekertem a kellemes, nem forgalmas úton hazafelé, aztán bekanyarodtam a hegy oldalában egy völgybe, olajfaligetes kiskertek közt kanyargott az ösvény, leszálltam a bicajról, mert csak tapogatva tudtam haladni. Rá kellett jönnöm, hogy már egyáltalán nem félek a sötétben, pedig kutyákat és emberi hangokat is hallottam miközben nyugodtan végigtoltam a cangát a kábé kétszáz méter vaksötét, szűk ösvényen a két oldalt magasodó, nappal is átláthatatlan susnyás között. Csodálkoztam is, hogy hogyhogy nem ugrik rám valami ismeretlen borzadály, marja a nyakam tövébe agyarait, tépi hasamba, mellkasomba körmeit, hogy én mozdulni se tudjak a sokktól és aztán vonszol be a sűrűbe kölykeinek. Fejem furán félrebillen.
Régen Miskolcon mesélte egy barátom, hogy egy barátja a régi köztemető környékén lakott és a temetőn át volt egy rövidebb út. Egyszer egy későőszi késődélutánon azt az útvonalat választotta. Másnap reggel találták meg, ott feküdt két sír között sokkos állapotban. Senki sem tudta, mi történhetett, ő soha nem mesélte el senkinek. Még mindig megborzongok, ahogy felidézem a történetet.
[poll id=”65″]
Egyszer Szekszárd-Fonyód viszonylatban tekertem át az éjszakát különös figyelemmel a felezővonalra és az útszéli hangokra.
Lehet, hogy ennyi év elteltével már mesélne a barátod barátja?