Szeretsz szomorú lenni?

Megálltam, a kerítésen át néztem az ovisokat, hogy hogyan tekernek körbe-körbe a kis műanyagmotorokkal. Persze sírhattam is volna, mert eszembe jutott, ahogy alig pár éve Eytan is ott motorozott, és én büszkén, könnyezve lestem őt egy nagy fa mögül, amit azóta már kivágtak. .
– Szia bácsi! -mondta egy ovis.- Mit csinálsz itt?
– Nézlek titeket, -válaszoltam én. Rám mosolygott.
– És szépek vagyunk?
– Nagyon.
– És te szomorú vagy?
– Én mindig szomorú vagyok egy kicsit.
– És az jó neked?
– Nekem minden jó.
– Szeretsz szomorú lenni?
– Nem nagyon. Ezért is igyekszem jókedvű lenni.
– Menjek neked egy nagyon gyors kört?
És ment egy nagyon gyors kört.
– Nagyon ügyes vagy -mondtam neki, és ő örült.

Az iskola felé menet hirtelen észrevettem, hogy Eytan csoportja kint van az oviudvaron. Ott volt az ovónéni, a gyerekek, kerestem a kisfiamat a tekintetemmel, de nem találtam. Kissé félrehúzódtam egy fa mögé, hogy az ovónőt ne zavarja a kukkolásom, és lesből pásztáztam tovább. Előbukkant a dadus, kiabált valakire, a gyerekek szaladgáltak, ricsajoztak, és akkor megláttam a fiamat. Nagy háromszög-fejével a kisvonat mögül rontott elő, végigrobogott a udvaron, majd ismét eltűnt. Vártam egy darabig, és nem szégyenültem meg, újra jött. Most lassan, szemlélődve közeledett, megállt középen, mint egy király, magabiztos volt. Én megremegtem, és hagytam, hogy a boldogság és a meghatottság könnyei lassan végigfollyanak arcomon.