Az óvonénik jutottak eszembe reggel mikor munkába értem, hogy mostanában már nem is viselnek fehér köpenyt, hanem színes felsőt, szűkfarmert, és mobiltelefont. Pedig amikor még én voltam ovis, milyen jó volt leselkedni, nézni, hogy hogyan veszik át azt a fehér köpenyt rózsaszín bőrükre, a bőrükön feszülő patyolat alsóneműre, emlékszem néha még az alsónemű is lekerült, kivillant ezaz.
A mai kisgyerekeknek meg már csak ez jut, némi divat, hajfesték, pár szófoszlány arról, hogy mi volt tegnap és mi lesz ma este. Jobb esetben hosszú beszélgetések arról, így a mászókázás hátterében, hogy mégse, én mégsem akarom ezt veled, meggondoltam, nem, nem akarok erről, nem telefontéma, hagyjuk. Igen, mondjuk, hogy azért, ahogy akarod, nekem mindegy. És ne hívj, dolgozom. Ki fogom kapcsolni. És ne gyere ide. Soha többet! Nem akarok bajt, de tudod, hogy van kinek szólni, ha nem hagysz békén.
A mai kisgyerekek meg felnőnek, és arra fognak gondolni, milyen jó volt az óvónénik mobiltelefonálását hallgatni annak idején és milyen rossz szegény akkori kisgyerekeknek, hogy mittudomén.