Az egyik reggel teljesen szokásos módon kezdődött, Magi hétkor munkába ment, én felkeltem a gyerekekkel, kávét készítettem, a fiúk zabpelyhet ettek, aztán szendvicskészítés, fogmosás, utolsó simítások a frizurán… mikor véletlenül kitekintettem a félig elhúzott függönyön… és megrökönyödve megláttam a ködöt! KÖD!!
Itt mindig hétágra süt a nap, és agyonunt bárányfelhők mosolyognak az égen. Az idén télen csupán kétszer esett eső, akkor is csak ímmel-ámmal borult be, illemből jött néhány szürke felhő, de elérhetetlen magasságban maradtak, úgy bosszantásképpen. Szóval itt a köd olyan mint máshol a piros-hóesés.
Odaszaladtunk az ablakhoz, eltoltam a szúnyoghálót is, derékból erősen kihajoltam, és valami nosztalgikus boldogságfélétől remegve nagyot szippentottam a nyirkos levegőbe. A gyerekek ott tolongtak mögöttem, lökdöstek, hogy jobban lássanak. „Mindjárt kilöktök” -szóltam hátra nevetve- „Mi ez? Apagyilkosság?”
Rohantam a fényképezőgépért, mert ilyenkor tilos hezitálni, kettőt pislantasz és eloszlik a fotótéma, az izraeli köd gyorsabb mint a villám, az adrenalinom az egekbe ugrott, én meg majdnem ki az ablakon.
Sikerült néhány képet készítenem, a fent látható az első exponálás, a többin már érezhető a napfény oszlató hatása.
Köd előttem, köd utánnam, megyek aludni. Nem azért mert holnap kelni kell, hanem mert homályos köd borítja az agyamat.
