Végre megjött a tél. Tegnap pulcsiban mentem dolgozni, aztán munka után ünnepélyesen elővettem a raktárból az esernyőket, és kis vita után eldöntöttük, hogy melyik kié lesz. Nekem egy törött, virágmintás női esernyő jutott, de másnap a többi is eltört a viharos szélben. Elmentem a gyülekezetbe, és mikor imádkozás közben a könnyűszerkezetes tetőn kopogni kezdett az eső, az emberek tapsolni kezdtek örömükben és meghatottságukban.
Ma már sütött a nap, a munkahelyen mindenki örült, hogy vége az esőnek, mögöttünk a tél, ha esik is még majd néha, az csak a Genezáret felett essen, az is éjszaka, mikor mindenki alszik. Kolléganőm Kanadából hozott nagykabátban és télicsizmában jött, le sem vette magáról, de így is didergett (kint 13 fokot mértek, a laborban 22 fok volt).
Mostanában sokszor kifekszem a napra. Nem a napon, hanem a fekvésen van a hangsúly. Két kezemet a fejem alá teszem, térdemet behajlítom a másik lábamat átvetem rajta és a repülőcsíkos eget bámulom.
Ma történt meg először, hogy elaludtam, mikor a főnökömmel beszélgettem. Ketten ültünk a szobájában, valamit hosszasan magyarázott, erre elaludtam.
Van a munkahelyemen egy törpenövésű ember, ma azt mondta hetykén, mikor szembejött velem: „mi újság gyerek?”
Mivel fájni kezdett a hátam, ezentúl mindig kabátban megyek be a hűtőházakba, és a fagyasztóházba. Kint néha 25 fok van, a laborban 21, a gyárban 19, a meleg hűtőben 10, a hideg hűtőben 4, és a fagyasztóban minusz 18! Ezek között ingázok egész nap, nem csoda, hogy a hátamra ment a fájás.
Nyilvános vécében nem érintem meg a pisisugárral a mások rászáradt kakiját, hogy ne legyen még közvetett kapcsolat se. Régen ilyesmire nem ügyeltem, biztos ez is az öregedés jele.