A lelkiismeretemen kívül mások is jelezték, hogy rég írtam már, most akkor mi van, hol a frankpeti.net, meg ilyenek. Egyrészt apu/anyu betegek (kórház, vizsgálatok…), másrészt elmúltam negyven éves (emlékezetkihagyás, fáradtság, járókeret…), harmadrészt megváltoztam (csapatjátékosból szólista…). De nem baj, így is megvagyok.
Eytan, a legkissebb fiam a hét tanulója lett, kapott egy alumínium trófeát, amit egy hét után másnak kell átadnia. Tele volt zsíroskezű gyerekek ujjlenyomataival.
Magi másoddiplomás tanulmányokba kezdett, leszedték a kezéről a gipszet és rájött hogy mégis szereti a rock zenét. Majdnem két hónapos szünet után ma ment vissza dolgozni, aztán mikor hazajött, felújította a hanukás fény-bábszinházat.
Reuven leborotválta erősödő bajuszkáját, de újra kinőtt, ezért ismét leborotválta, miközben duzzogott, hogy azt hitte, nem kell ilyen sűrűn. Vettem neki egy új gitárt, mert gitárórákra jár és azt javasolta a tanára hogy érdemes.
Doron jól tanul, sok a barátja, ügyes a kosarazásban, rengeteget nevet, boldog gyerekkor. Jövőre bar micva…
Én megvagyok. Ja, ezt már írtam. Naponta többször cserélem a Facebook profilképemet, keresem önmagam, de sehogy se találom.
A nagycsaládban mindenki a saját sorsát kergeti, folytatódik a lassú elhidegülés, kevés a közös, az is felületes. Szűnőfélben a világos nyelv, leginkább kódolva beszélünk egymás közt , ha még van miről. Bácsik-nénik lettünk, családból rokonsággá váltunk. Brrrrr.