Tétovázás

Néhány éve egy kopasz ügyfél megkért, hogy tervezzek neki süteményesdobozt. Egyszerű munka, és bár nem volt sok gyakorlatom süteményes területen, némi kutatómunka után viszonylag gyorsan kész voltam az első változattal, a megrendelő is nagyon elégedettnek látszott, a felesége csupán annyit kért, hogy picit növeljem meg a logót, és ha lehet, legyen valami vékony keret az átlátszó nyílás körül. Nem értettem egyet a változtatásokkal, mondtam is nekik, hogy szerintem megbontja az egyensúlyt, de hát ők a megrendelők, a legfontosabb, hogy nekik tetsszen a doboz.

Eddig írtam tegnap a sztorit, aminek az lett volna a lényege, hogy -több év után,- tegnap este újra jött az ember, mégkopaszabbul, megőszülve, és hozott egy sokadik dobozt (most külföldről) mintának, hogy na inkább ilyen nyílás legyen az övén is, de ha lehet iparkodjak, mert a jövő hónapban lesz valami kiállítás, amire már az új dobozban szeretné vinni a süteményeit. Ez lesz a huszadik verzió…

Végül mégsem folytattam az írást, mert hirtelen megcsömörlöttem a történettől, és nem azért, mert Magi ötlete volt hogy leírjam, hanem mert magam sem tudom miért. Talán mert már gyűlölöm a dobozt.

Inkább eszembe jutott az eilat-i üdülésünk első éjszakáján, a háromdimenziós mozinézés után, a szállodabejáratnál lefolytatott drámai telefonbeszélgetés, aminek a biztonsági ember is fültanúja volt.
A vonal másik végén beszélgetőpartnerem sírt, mondtam neki, hogy ez semmit nem segít, és mikor felértem a nyolcadikon lévő szobánkba, feldúltan az erkélyre siettem, és nem lennék őszinte, ha nem vallanám be, hogy gondoltam a leugrásra, persze csak egy pillanatra, de gondoltam, sőt le is néztem, hogy hova esnék, vannak-e ijedős fürdőző gyerekek a medence partján, de nem voltak, csak ittasan biliárdozó fiatalok.

Éreztem a rám nehezedő terhet, és tudtam, hogy minél nehezebb a terhem, annál közelebb kerül életem a földhöz, annál igazibb és igazabb.

Mi jobb, ha kiugrok, vagy ha nem? Nem volt lehetőségem ellenőrizni, melyik döntés jobb, mert nem tudtam összehasonlítani a kettőt, hisz mindent először és készületlenül élek meg. Mintha a szinész mindenféle próba nélkül játsszaná el a darabot. De mit is ér az élet, ha első próbája az már maga az élet? Az élet olyan, mint a vázlat, bár a vázlat sem megfelelő kifejezés, mert az mindig előkészület a festményhez, míg az életként értelmezett vázlat terjesen értelmetlen, kép nélküli skicc.