Mondjuk egymás után a kakás vicceket és gurgulázva kacagunk rajtuk, meg olyanokat mondunk, hogy „most, hogy ilyen hűvösre fordult az idő, egész nap bent kuksoltam a villanyradiátor mellett, ezért gondoltam, most kijövök segíteni egy kicsit apa”, amitől apa egy kicsit megáll pihenni és kihúzza a derekát.
Aztán jó lesz az idő, mezítláb megyünk át Jánosbácsihoz, kérünk szépen egy kis szörpit, igazi meggyet, amit Jánosbácsi csinált igazi meggyből, nem ilyen bolti kakit, amit a Jánosbácsi kutyája sem iszik meg.
Elesünk a kinthagyott venyigében, vérzik az orrunk, de nem sírunk egyáltalán, nézegetjük a vércsöppeket. Apa szorosan befogja az orrunk, aztán lemossa az arcunkról a vért összegyűlt esővízzel, és utána megszagolhatjuk a tavalyi bort, idén a rízling lett aranyérmes és a sardoné ezüst, pedig tavaly fordítva volt. Aztán megszagolhatjuk a tavalyi pálinkát is.
Amikor visszamegyünk dolgozni, először mi vagyunk a trágyalapátolók, aztán az oltványadogatók, aztán a méregdobozdobálók, aztán csak nézünk, aztán próbálunk vizet hozni, de a víz nehéz.
Aztán éhesek vagyunk, eszünk, kakilni kell, aztán este nézhetünk egy kis tévévetélkedőt apával, de a második kérdés után már alszunk is. Reggelig nyomjuk le apát a nagyágyról a homlokunkkal meg a térdünkkel, de apa kétóránként visszatol minket a falig és várja, hogy újra odaérjünk hozzá és ő hallgathassa, ahogy szuszog a délutánról még kicsit vérkarimás orrunk, pörögnek szemhéjunk mögött az álmok és zúg ereinkben az a kicsi életünk.
(kotim)