A főnököm liheg mögöttem, és bár rendes lélegzése volna, mivel már rég nem kaptam fizetésemelést, csaholásnak tűnik. Volt az arcán egy nagy ragya, tavaly leműttette, azóta sokkal elfogadhatóbb a feje, noha így is fröcskölve beszél. Ilyenkor erősen hátradőlök a forgószékben, szinte fekszem. Egyszer annyira igyekeztem távolodni repkedő nyálcseppeitől, hogy hanyattestem, mert hiába homorítottam, ő teljesen rámdomborított, mint fogorvos az áldozatára.
Most kedélyesen leül mellém, és azt mondja lezserkedve:
– Mesélj valamit!
– Nincs mit mesélnem. Már rég kifogytam a mesékből. -felelem szokásos fanyar stílusomban, és heherészve nevetünk ezen, aztán csendben ülünk egymás mellett.
Hosszas hallgatás után oldalról felélesek, és látom, hogy a falra mered réveteg tekintettel, és könnycsepp van a szemében, de nem kérdem meg mi a baja, úgysem tudnék segíteni. Zsebkendőt vesz elő, és hosszasan fújja az orrát.
Aztán kimegy.