Kisrókás

Kellemetlen, hogy míg józanul gondolkodó ismerőseim szemében kimondottan szeretnivaló, pozitív figura vagyok, azok, akiket majdnem a legjobban szeretek (nagyfrankcsalád), rossz embernek tartanak.

Szombat kijövetelével éjszaka bejövök a munkahelyemre, sötétben hagyom az irodát, lefekszem a kolléganőm asztala alá, a hátamra, és aludni próbálok. Mikor a fenekem szétlapul, az oldalamra fordulok, az egyik fülem a földre tapad, hallom vele a gyár zúgását, a másikkal meg távoli tücsökcirpelést figyelek. Most csend van, csak a klíma suttog, kicsit összeborzadok és az elmúlt hétvége jár a fejemben.

Eszembe jut a pénteki foci, sokat hömpölygök a pályán, mindenkitől elveszem a labdát, többek lábát szétrúgom, de nekem is kimegy a két bokám, mindkettő feldagad, az egyik nagyon, most is duzzadt, borogatni kell, és erősen sántítok. Egyébként jó meccs volt.

Négyméteres Izraeli zászlót szerzek be, azt fotózom jobbról-balról, beleburkolózom, felakasztom a szalonfalra, az egész teret betölti, gyerekeket ugráltatok előtte a cionizmus jegyében.

Egy fiú és egy lánykatonáról kell portrét készítenem, de őket nem a zászló előtt fotózom, hanem hazaszerető otthonaikban. A lánykatona szőlőlugasában vízzel teli zacskók lógnak az asztal felett, hát ez mi ez? kérdem, a szúnyogokat riasztja el, mondják, látod, egy sincs. És valóban.

Hiba volt leírni a rokon-blogon hogy tilos a gyereket vesszővel fenyíteni, mert válaszként az egyik nővérem csúnyán ledorongol, hogy idézem: „a lelkivilágod nagyon szét van trancsírozva, elképesztően szánalmas az állapotod, istentelen nézeteid vannak és az Úr ellen lázadsz”, de ő azért szeret, és reméli, hogy nem haragszom.

Harag nincs, csak fájdalom, bár azon is hamar túlteszem magam. Magyar tesóim többsége hasonló véleménnyel van rólam… Kellemetlen, hogy míg józanul gondolkodó ismerőseim szemében kimondottan szeretnivaló, pozitív figura vagyok, azok, akiket majdnem a legjobban szeretek (nagyfrankcsalád), rossz embernek tartanak. Együtt átélt gyerekkorunkon kívül nincs semmi ami összeköt, és a leghétköznapibb téma felvetése is csak tovább mélyíti a köztünk lévő szakadékot. E verbális incidens nyomán a 8 év óta először tervezett magyarországi utamat is feladom, úgy tűnik, mindkét félnek jobb, ha békénhagyjuk egymást, meg ha már kifizetek egy vagon pénzt a repülőjegyre, inkább olyan országba megyek, ahol kellemesen tölthetem a szabadságomat.

Vili leköltözött telavivba, ismét egyedül maradnak a szülők, bár én közel lakom, ha valami van, ugrok, és máris ott vagyok.

Eszembe jut anyu szombati céklalevese. Apu hozta át ötliteres befőttesüvegben két reklámsztyorban hogy le ne szakadjon a füle.

Kicsit fázom, magamra veszem a hűtőházban használt meleg kabátot, a kapucnit a fejemre húzom. Most nagyon jó. Elszenderedek.

Egy kisrókával álmodom, és fényképezkedünk. Nagyobb, mint az igazi kisrókák, kövérebb, tömzsibb, tiszta és hosszúszőrű, és olyan vuk-osan néz ki. Kedves, de kicsit bizalmatlan még, egy shvil israel-es ösvény mellett kocog esőben, a bokorsoron túl a szántásban. Doron fogja meg, illetve hozzá jön oda, és fényképezkedünk vele. Először én csinálok róla képet, Doron zárt lábbal áll, mint egy óvodai ünnepségen, karján a róka, komoly képpel mind a kettő a kamerába néz, aztán cserélünk, és a róka velem pózol. Vadállathoz képest pontosan tudja, mit kell tennie.

Helyszíncsere, az étkezőasztal mellett ülök, egy konyhalégy esik a tortámba, és miközben fuldoklik, szétcsapkodja a tejszínhabot, de még sikerül kiolvasnom a szeméből, hogy „Az élet egyszerhasználatos!”, aztán végleg megfullad.

A mobilom csörgése ébreszt azzal az ostoba nőihangos énekkel, csak azért hagyom rajta ezt a zenét, mert irtó hangos, meg mert mindenki megrökönyödik rajta. A humusz-részlegről hív az új orosz gépkezelő (egyszerű srác, ragadozóarcú és kopasz), hogy megkezdték a kisérletet, menjek felügyelni. Jó, megyek. Úgy egy-két órát felügyelek, aztán visszamegyek aludni.

Boldog vagyok (de nagyon).
folytatás >>