Mozaik

ne haragudj, Péter, szabadjon megjegyeznem, javíts ki kérlek, ha pontatlanul idézlek

[singlepic=1309,195,219,,right]Ha netán valaki mégis olvasná ezt a rovatot, annak előbb-utóbb fel fog tűnni (feltűnt rég), hogy egyre szűkebb körökben mozgok. Bajlódom itt hittel, áhítattal, ostorozom a családtagokat meg a nem azokat, házasság, szerelem, párválasztás, kivándorlás, bevándorlás. Mi van még? Egy kezemen megszámolható az a néhány téma, mely folyton körbejár. Ugyanakkor mégis figyelemre méltó ez a kínlódás. Gondoltam, regényt, de legalábbis elbeszélést írok „Az ember, aki csak nagycsaládban tudott gondolkodni” címmel. Erre viszont aludnom kell még egyet. Jó éjszakát.Anyu egy lexikon. Néha ilyeneket mond:
„Az Andi hozzáment a Bencéhez.”
„Ki az az Andi?”
„A Piroska unokaöccse, aki a Józsi…”
„Nem ismerjük őket, sem a Bencét, sem senkit.”
„Hogyne ismernétek…”
„Lehet, de sosem hallottunk róluk.”
Bár jószándékkal mondjuk, de ez olykor bántó is lehet.Legutóbb is kicsit összekaptunk valamin, valaki megsértődött valami oknál fogva, pedig nem szándékoztam, csak a szívemből szóltam.
Egyesek néha azt szeretnék, ha homlokunkat ráncoló értelmiségi megfontolók lennénk. Nem csak úgy beszélnénk bele a világba, nem heveskednénk, és nem emelnénk fel a hangunkat. Miközben azt gondoljuk: „.%*”!/*+!?ű..”, helyette azt mondanánk:
„egyfelől… másfelől..”.
És ezt udvarias viselkedésnek nevezik. Középen kopaszodunk, viszont kétoldalt nagyon csinosan fésüljük el a hajunkat. Felelősnek nevezik azt a viselkedést, mely nem hagyja magát elragadtatni. Megnyilvánulásaink politikailag korrektek legyenek. Még a házastársunk előtt se veszítsük el türelmünket. „Egyfelől, drágám, másfelől, édesem.”

Ha véleményünk valami okból mégis eltérni látszana egy másodpercre, akkor: „ne haragudj, Péter, szabadjon megjegyeznem, hogy míg maximálisan egyetértek azon véleményeddel, amely megfogalmazásodban talán úgy hangzott, javíts ki kérlek, ha pontatlanul idézlek…”. Sokkal egyszerűbb lenne, ha egyenpólóban üldögélnénk a szalonban, és mosolyogva hallgatnánk a csendet, vagy mindenki elmondaná, hogy mit ebédelt, és hogy jó volt-e.

Nemrég megint együtt voltunk, és a fő téma az volt, hogy ki büdös a családban, és ki kevésbé. Ebben teljesen egyetértettünk.
Később valahogy szóbajött az előzőnapi gulyáslevesillat is:
„Ez valahogy a sajószentpéteri hálaadókra emlékeztet”- mondta valaki.
„Mit mondasz?”- kérdezte Anyu-, „milyen magyarországi háborúellenességről beszélsz?”
„Hogy-hogy nem hallottad, hisz itt ülsz mellettem?”
„Nem figyeltem.”

Viola később bevallotta, hogy sokáig azt hitte, két Gömöri Erzsike néni van: a parókás és a kopasz.

Másnap némely családtagokkal piknikkel egybekötött városkörüli kirándulásra mentünk, de előtte áhítatot tartottunk. Apu fejtegette az igét, olyan tipikus odafigyelő csend volt. Azt lehetett hinni, hogy mindenki a mondanivalón tépelődik, de az áhítat közepe táján Anyu hirtelen odasúgta Violának: betetted az uborkát és a kiskést?

Zoli sütötte a husit, mi cseverészve eszegettünk, a gyerekek meg ismét -mint 3-4 évvel ezelőtt-, szögeket vertek kövekkel a farönkökbe, Viola meg is jegyezte: „miaz Peti, a fiaid leálltak a fejlődésben?!”

Doron panaszkodva jött elő egy bokor mögül: „Anya, Eytan megnézte a kakámat, és kinevette!”
„Ejnye-ejnye kisfiam, nem szép dolog!”

(2007-11-08)