Egy barátom mesélte, hogy képzeljem el, volt egy ismerőse, aki teljesen normális volt, de valahogy rá volt kattanva a bevásárlókocsikra. Imádta nézegetni őket. Számára nem létezett két egyforma bevásárlókocsi. Volt, hogy megállt a Mega, vagy a Kozmos parkolójában, és minden arra járót arra kért, hogy legyen szíves ebből a sorból vegyenek már kocsit, ha nem bánják, tényleg bocs, csak itt van a tizenkettedik kocsi, és ő azt szeretné, hogy ha lehet akkor az minél előbb sorra kerüljön.
Mondjuk ha sietett, akkor simán rászánt két ötöst arra a kocsira, ami neki kellett. Az egyikkel kettéválasztotta a sort, a másikkal kivette a bevásárlókocsit, amire vágyott. Aztán persze a leválasztást visszadugta, és kimentette a másik ötösét. Ha sikerült szép, kívánatos kocsit szereznie, boldog volt és mosolyogva tolta, miközben szép lassan vásárolgatott.
Másrészt ez a srác birtokolni is nagyon szerette a bevásárlókocsikat. Ellopni tulajdonképp nem volt nehéz, bár baja is lehetett volna, ha elkapják. A tárolás viszont már nehezebb ügy volt. Nehéz együtt élni egy csomó bevásárlókocsival.
A barátom elmesélte, hogy egyszer elment ehhez a sráchoz. A srác éppen az egyik kocsi egyik kerekét olajozta. A barátom belépett és köszönt. A srác kicsit tébolyodott tekintettel nézett rá, köszönt, majd lelkesen magyarázni kezdte, hogy képzelje el a barátom, a Home Center-ben új szabványú kocsikat fognak bevezetni, kisebbek lesznek, és – képzelje el a barátom – másmilyen lesz a heggesztésük is!
Aztán a srác megmutatta a három legújabb szerzeményét, amiket már nagyon szépen megtisztogatott, bár nevet még nem talált nekik. A barátom egy ideig még ott volt, aztán eljött és azóta sem kereste a srácot. Mert szerinte ez hülye.
Szerintem nem hülye, mondtam és magamban még bólintottam is hozzá, hogy de nem ám!