Sétálni mentünk az eső utáni estében, karját az enyémbe fonta, aztán kétkézzel átkarolt és azt susogta, hogy vágyakozik utánam („mitgagaat elecha”), abban az értelemben hogy hiányzok neki. Na, mondtam, te is jókor mondod ezt, mikor két kézzel szorongatsz!?
A kávéházban Spinózáról beszélgettünk, meg hogy ciki, ha valaki odáig jut, mint Ábrahám, hogy hitből ölni képes. Megállapítottuk, hogy a félelem tartja fent az egyházakat, a hívők gyávák önállóan, lelkiismeretük szerint gondolkodni, és hogy képtelenség, hogy Isten buta, vak engedelmességet követel, mert akkor nem Isten volna, hanem állatidomár.
Pulcsi volt a kedvesemen, én meg pólóban dideregtem.
Hazafelé megint belémkarolt, és nekem ez jólesett.
Szemerkélt.
Látom Peti, hogy istentelen, sőt, Isten, és a hit ellen lázadó gondolataiddal, Őt kompromittálni kívánó eszmefuttatásaiddal egyre bátrabban bontakozol ki, és mind bátrabban kérkedsz velük. Nagyon fáj… nem csak nekem, hanem sokunknak akik szeretünk… de Neki a legjobban.
Sanyi, nem olyan sötét az ábra, mint ahogy azt lefested.
Volt egy kellemes estém, ami írásra késztetett. Nem volt szándékomban senkit megbántani, csak érzékeltetni, hogy szeretem a feleségem, ő szeret engem, jó együtt lenni, vannak érdekes témák melyekről órákig el tudunk beszélgetni, nagyon hasonló módon látjuk a vallással kapcsolatos dolgokat (melytől mindketten udvariasan elbúcsúztunk), és közös vágyunk, hogy a hívők ne legyenek görcsösek, haragosak, hanem szabadak és vidámak, akiket nem mások megfélemlítő utasításai, hanem saját józan eszük, és érző szivük irányít. 🙂
Ibi és én is egyet értünk Sanyival.
Tényleg annyira szomorú dolog ez.
Mostanában az a tűz melegít, ami Pál apostolban volt. Ezt sokkal jobban „értem”, mint Ábrahámét.
Dórival ebben az időszakban inkább külön-külön sodrásban vagyunk: ő gyerekek, én meg iskola. De ha én otthon, akkor is inkább mindketten gyerkek. Egyelőre nem látom, mikor fogunk Spinózáról beszélgetni…