Néha hallani vélem, ahogy fásulok, de ha mégsem onnan jön a zaj, a végére kellene járnom, hogy honnan való, viszont ha tényleg úgy van, ahogy feltételezem, hogy ez a tulajdon elfásulásom zaja, a fásultság úgysem engedne utánajárni. Nem hiszek a hangoknak, azok is csak tőlem valók. Egy csomó dologban nem hiszek, olyanokban mint haza és haladás, de még a frankizmusban sem. Se hívőben, se pogányban.
Hevesen susog az éjszakai szél, a függöny csapkodása elnyomja a fásulás magamtól magamat elidegenítő zajait.
Most meg suttogva bár, de mégis hallhatóan öregszem. Már falusi olimpiákon száz métert futó aggastyánokra is irigy tudok lenni. Mi lesz még ezután? Volt-e valami egyáltalán? Onnan ismerem fel azt, hogy valamihez közöm van, volt és lehet, hogy nem érdekel, vagy nem működik. Gödörben a lyuk.
Már rég alszik a ház, szuszognak a gyerekek. Éjszaka, amikor utolsókat reccsennek a bútorok, és az ismeretlen eredetű belső zajok is belevesznek az olvadékony semmibe, az egész örökkévalóságban csak az ideges függöny táncol, minden más mozdulatlan, akkor alszik el az ember. Az alvás lassú téboly, elviselhető méretű meghalás.
Amikor rátelepszik mindenre az a félelmetes nagy csönd, érdekes dolgok történnek, azt lehet mondani, hogy akkor történik csak valami igazán.
Megyek aludni.