Ma reggel öltözködés közben az óvonénik jutottak eszembe, hogy mostanában már nem is viselnek fehér köpenyt, hanem színes felsőt, szűkfarmert, és mobiltelefont. Pedig amikor még én voltam ovis, milyen jó volt leselkedni, nézni, hogy hogyan veszik át azt a fehér köpenyt rózsaszín bőrükre, a bőrükön feszülő patyolat alsóneműre.
A mai kisgyerekeknek meg már csak ez a selejt jut, lapos divat, hajfesték, ha az óvónéni lehajol, kilógnak a mellei, ellátni egészen a köldökéig, vagy így a mászókázás hátterében pár mobilos szófoszlány arról, hogy mi volt tegnap és mi lesz ma este, súlyosabb esetben arról, hogy „…nem, én mégsem akarom ezt veled, meggondoltam, nem, nem akarok erről beszélni, nem telefontéma, hagyjuk… És ne hívj, dolgozom. Ki fogom kapcsolni. És ne gyere ide. Soha többet! Nem akarok bajt, tudod, hogy van kinek szólnom, ha nem hagysz békén…”
A mai kisgyerekek meg felnőnek, és arra fognak gondolni, hogy milyen jó volt annak idején az óvónénik mobiltelefonálását hallgatni, és milyen rossz szegény akkori kisgyerekeknek, hogy mittudomén.