Öldöklő küzdelem

…avagy a Harcosok Klubja.
Azonnal boldog és szabad lehetek, ha elhatározom, hogy békén hagyom a világot, és inkább önmagamra figyelek.

Gyerekkorom óta folyton azt sugallta a környezetem (és néha én is hajlamot érzek, hogy ezt sujkoljam a fiaimba), hogy ha vinni akarom valamire, keményen kell dolgoznom, meg hogy az élet tele van küzdelemmel, és rengeteg szenvedésbe kerül, hogy elfogadjanak és boldoguljunk.

De ki mondta, hogy ez igaz? Nézzük csak meg a természetet. Vajon a leopárd úgy kel fel reggel, hogy ezt mondja magában: „Ma küzdeni fogok, mint az őrült, és remélhetőleg vacsoraidőre sikerül valami ennivalót szereznem”? Szó sincs erről. Egyszerűen csak fölkel, kicsit meg­szimatolja a hónalját, vagy mit szoktak a leopárdok reggeli előtt csinálni, aztán útnak indul. Délre meg valahogy ott lesz az ösvényen az ebédje. Oké, az utolsó harminc méteren a leopárdnak is egy kicsit rá kell gyorsítania, de ezt aligha lehet küzdelemnek nevezni. Én is keresztülutazok a városon, hogy bevásároljak, csakhogy az erőfeszítés és a küz­delem között óriási a különbség. Mindenkinek erőfeszítésre van szüksége a fennmara­dáshoz, a küzdelem viszont olyan erőfeszítés, melyet keserű érzelem és elkeseredés tarkít.

Életem során egy csomó savanyú, szolgatípus ember vett körül. Az ilyen „Hervadozó penészvirág” alapállása a következő: „Gyámoltalan, véd­telen kis teremtés vagyok. Nincs erőm, és nem értem az életet. Nem tudok két számot összeadni, nem tudom kicserélni a biztosítékot, könyörgök, figyelj rám, könyörgök, gondoskodj rólam. Akkor talán elüldögélhetek valahol, hogy összegyűjtsem egyébként is minimális energiámat.”

Ez a fajta nyafogás működik is bizonyos mértékben, mert előbb-utóbb megjelenik az „életmentő” típus, hogy a segítségére siessen. A probléma ott van, hogy Életmentő csak egyszer-kétszer hajlandó megmenteni Penészvirágot, aztán továbbmegy, mert nem talál benne semmit.

Minél többször adja elő kisded műsorát a „hervadozó penészvirág”, annál kisebb  lesz az önbecsülése. Emiatt egyre inkább olyan emberek közé sodródik, akik abban lelik örömüket, hogy őt manipulálják. Ahhoz, hogy az áhított részvétet megszerezze, egyre drámaibb és megrázóbb módon kell előadnia védtelenségét.

Ezt a típust szerintem majdnem mindenki ismeri. Ha találkozunk vele, valóságos litániát ad elő, mennyi sze­rencsétlenség érte. Semmit sem tehetünk az érdekében, mert nem a segítségünket kéri, csak azt akarja, hogy együtt keseregjünk vele. Sokszor érezzük, mikor őt hallgatjuk, hogy talán jól orrba kellene vágni, hogy egy kis örömöt szerezzünk neki.

Apropó, orr. Ez a pipogya embertípus annyira gyenge, annyira képtelen irányítani az életét, hogy mindenki az orránál fogva vezeti. Vergődő életét energiaszegény­ség jellemzi, nem is jut siránkozásával semmire, rá se hederít senki.

Én olykor az „uralkodótípus”-hoz tartoztam, mely azt jelentette, hogy óriásira duzzadt az egóm, és legbelül úgy éreztem, hogy Isten ajándékképpen pottyantott a földre azzal a feladattal, hogy egy helyben trónoljak, és „különleges” legyek. Általában annyira „magasztosnak” éreztem magam, hogy nem akartam beszennyezni a kezem az élettel. Elvártam az emberektől, hogy úrként tiszteljenek, és hódoljanak a kijelentéseim előtt.

Uralkodónak lenni kemény munkát jelentett, mert állandóan emelkedett pózokban kellett tet­szelegnem, hisz az emberek legtöbbször nem uralkodót láttak bennem, ezért kénytelen voltam komoly energiákat befektetnem, hogy meggyőzzem őket.

Nem tudtam természetes állapotba kerülni, ami azt jelenti, hogy elfogadom önmagam, és észreveszem, hogy életem többnyire egyen­súlyban van.

Persze -környezetem hatására- többnyire én is Penészvirág voltam, önérzethiányban szenvedtem, ezért állandóan másoktól vártam az elfogadást, a megerősítést. Pedig az az elismerés, amelyre vágytam, ritkán érkezett meg, ebből pedig frusztráció származott. Hiányzott belőlem az identitás, ezért figyelmemet nem arra fordítottam, ami valódi (ami bennem van), hanem arra, ami nem valódi (ami rajtam kívül van). A kör­nyezetemben lévő dolgokon mértem le, hogy minden rendben van-e velem, ahelyett, hogy ön­magamon belül mértem volna le.

Legyengítettem az igazi énemet, ezért önámítással pótoltam az így keletkező űrt, és olyan szerepet öltöttem magamra, amely nem azonos velem, így aztán hamis képet mutattam fel a világ előtt, és persze küzdenem kellett, hogy ezt a képet fenntartsam.

Harcoltam, hogy fenntartsak egy hamis állapotot. Harcosként azért volt óriási az egóm, mert fontosabbnak állítottam be magam, mint amilyen valóban voltam, és azért estem ebbe a túlzásba, mert valódi énemet kevésnek, érték­telennek éreztem. Ezt persze kompenzálnom kellett, ezért túlzásokba estem.

Mentséget keresvén arra, hogy nem vagyok képes életemet irányítani, úgy éreztem, hogy a harc valami nemes dolog – hogy Isten örömmel nézi küszködésemet.

Csak a célt láttam, nem az utat. Csapdába ejtett saját véleményem arról, hogy miként lehet a kitűzött célt elérni. Nem létezett más lehetőség számomra. Az élet végül is elhúzódott, kitért az utamból. Arra kényszerültem, hogy abba az irányba haladjak, amelyet mások jelöltek ki nekem.

Eszeveszett igyekezetem közben gyakran elvétettem a kanyart, pedig ha befordultam volna, könnyebb vagy rövidebb utat találhattam volna. Vakon haladtam előre, fittyet hányva a fájda­lomra, a szenvedésre, még azt sem néztem, hogy helyesen vagy hatékonyan cselekszem-e.

Hiányzott belőlem az értelem, helyesebben arról volt szó, hogy kevés ismeretet szereztem a praktikus dolgokról. Jó messzire lemaradtam, és csak sodródtam, mert nem készültem fel, hogy az életre figyeljek, hogy megta­nuljam a világ működését. Nem is lehetett rávenni, hogy elsajátítsam a tudnivalókat, mert küz­deni egyszerűbb volt.

A mások véleményét igazságnak fogadtam el, és ez arra késztetett, hogy igyekezzék megfelelni -legtöbbször ir­reális- elvárásaiknak. Azért foglalkoztatott, hogy a többiek mit gondolnak rólam, mert nem bíztam a saját vélemé­nyemben.

Bele­ragadtam saját alkalmatlanságomnak a hitébe, így persze egész életem igazolta tehetetlenségemet.

De mindennek már vége!!

Ha tökéletlen vagyok is, nem „szegény én”-ként gondolok magamra, hanem felismerhetem, hogy gyengeségem ajándék. Mintha a csónakomban ülne ugyan egy-két evezős, de nem volna lapát a kezükben. Na és? A csónak így is célhoz fog érni. Lehet, hogy kicsit las­sabban, de odaér, és amennyivel tovább tart, annál hosszabb ideig élvezhetem az utazást.

Hogy milyen választ adok valamilyen helyzetre, az csak az én véleményemet tükrözi, nem szükségszerűen az igazságot. Bármely adott helyzetben reagálhatok higgadtan, de más­képpen is. Gyakorlom, hogy elnézőbb legyek önmagam iránt, és távolságot tartsak másoktól.

Indulat mindenkiben van. Ha elhatalmaso­dna rajtam a düh, rögtön levezetem valamilyen pozitív dologgal. Próbálom kerülni a konfliktusokat, hisz csak a bolond áll ki verekedni – a bölcs odébbáll. Nincs értelme összekapni, ha valaki nem úgy reagál, ahogy azt vá­rnám. A leghelyesebb, ha elkerülöm azokat az embereket, helyzeteket, amelyekről tudom, hogy felbosszantanak. A lábammal szavazok. Ha a helyzetet sem elviselni, sem megváltoztatni nem tu­dom, kilépek belőle.

A kapcsolatok által önmagunkat ismerjük meg, mert a környezetünkben élő emberek azt tük­rözik vissza, hogy mi milyenek vagyunk. Ezért annyira nehéz  sok kapcsolatom…

Például: nem az a kérdés, hogy van-e elég pénzem, hanem az, hogy teljes és kiegyensúlyozott-e az életem annyi pénzzel, amennyi a bankszámlámon van. Ha nem, akkor az történik, hogy harcot folytatok az egóm által igényelt életszínvonal fenntartása érdekében, holott jelenlegi energiakészletem nem elég ehhez.

Ha teljes felelősséget vállalok az életemért, akkor azt is vállalom, hogy sorsomat magam alakítom, életem pedig alapvetően a legbelső gondolataimat és érzéseimet tükrözi – azt, hogy mit gondolok magamról, nem pedig azt hogy mások mit várnak el tőlem.

Életem, fejlődésem, kizárólag az én dolgom. Hogy mások mit tesznek, az az ő dolguk. Küz­djek azért, hogy megváltoztassam a világot? Minek? Ha valaki azt képzeli, hogy javítani tud a dolgokon, az szerintem önértékelési hibában szenved. Ha képes vagyok a világot örök fejlődési folyamatnak tekinteni , akkor észre fogom venni, hogy a világ többé-kevésbé tökéletes, és nem szorul javításra. Csak az látja tökéletlennek, aki saját érzelmeinek véges összefüggéseiben szemléli.

Azonnal boldog és szabad lehetek, ha elhatározom, hogy békén hagyom a világot, és inkább önmagamra figyelek.

Az egyensúly természetes állapot. Ha ki akarom kényszeríteni valaminek a megtörténtét, akkor ki kell billentenem magam az egyensúlyból.

Nem pózolok, nem játszok, nincs szükségem kifogásokra. Meggyőződéssel kijelenthetem: „Az vagyok, aki vagyok”. Tisztában vagyok azzal, hogy sem mindentudó, sem tökéletes nem vagyok, ezzel együtt mégis boldog lehetek.

Életem, lelki fej­lődésem szent dolog. Én vagyok az egyetlen, aki eldönthetem, mi jó nekem. Teljesen közömbös hogy a társadalom mit gondol rólam, hisz senki sem ismer jobban magamtól. Már régen észrevettem, hogy az emberek mindig úgy igyekeznek manipulálni, hogy rám kény­szerítsék az ő gondolkodásmódjukat. Azt akarják elérni, hogy cselekedeteimmel őket támogassam. Mióta nem érzem többé szükségét, hogy elnyerjem az egyetértésüket (elsősorban azért, mert egyetértek önmagammal), azóta manipulációs törekvéseik értelmetlenné váltak.

Olyanok lettek a szememben, mint a kisgyerekek, akiket lehet szeretni a kedves kis játékaik mi­att, de nem kell részt venni a játékukban. El lehet sétálni mellettük. Végső soron a függetlenség az egyetlen igazi út. Leválasztottam magam, ezért felszabadultam.

Ez azt is jelenti, hogy jogom van megelégedni azzal, amim éppen van, aki éppen vagyok. Jogom van hozzá, hogy akár rögtön boldog legyek a sorsommal. Ha ellenállok, nem alkal­mazkodok a változáshoz, megrekedek.

Elhagyom a fölösleget. Kihajítom a túl­súlyt, és egyszerű életmódot folytatok. Állandóan mérlegelem a kapcsolataimat, hogy ki mennyi erőfeszítést ér meg. Gyakran azt tapasztalom, hogy semennyit.

Matematikai tény, hogy az életemben felbukkanó emberek többségét végül is szabadjára fogom engedni. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak azok az emberek a fontosak, akik már eleve a környezetünkhöz tartoznak. Dehogyis.

Régebben úgy gondoltam, hogy ha nem tudok kijönni az osztálybeli fiúkkal, nem lesznek a barátaim, ezért igyekeztem alkalmazkodni az elvárásaikhoz, vagy legalábbis amit annak gondoltam. Pedig az igazság az, hogy a világon milliószám nyüzsögnek más gyerekek, de én ezt kisfiúként, a saját véges látószögömből nem láttam.

Nyugodtan elengedhetem azokat, akik nem illenek hozzám, hisz csak így teremthetem meg a helyet a nekem megfelelő emberek számára.

Rengeteg mellékösvény kínálkozik útközben, de ezek többsége szá­momra teljesen használhatatlanok. Mikor belépek egy kapcsolatba, vagy nekilátok egy munkának, előbb mindig utánnanézek, merre van a kijárat!

Az, hogy van egy jó ötletem, nem elég ok arra, hogy nekilássak a megvalósításának. Ha beleszerettem valakibe, még nem muszáj feltétlenül összeházasodnom vele.

Tudom, hogy földi életemhez tartozik bizonyos korlátozások szökségszerű elvi­selése, viszont a statikus hit, vagy a gyülekezeti fegyelem számomra már nem normális álla­pot, hanem rossz döntésből származó áldatlan küzdelem, amelyet leginkább önmagam ellen vívnék.

Túlléptem a merev nézeteken, ezáltal megnyitottam magam a szabad változások előtt.

Érdekes volt az elmúlt években figyelni magam, ahogy a szorongás és a félelem felől mindinkább haladtam önmagam és a világ teljes elfogadása felé.

Szabadnak lenni nagy ajándék. Élvezet volt felismerni, hogy nincs szükségem egy csomó pénzre, befolyásra vagy hatalomra, nem muszály paphoz, rabbihoz, vagy más guruhoz tartoznom hogy belső békém legyen. És belső békém egyre több jót vonz, mert csak az lesz szerencsés és kiegyensúlyozott az életben, aki kiegyensúlyozottnak és szerencsésnek érzi magát.

(a cikket 2006-ban írtam)