Más már leírta helyettem:
„Sokáig hajlandó voltam a maghintésre és a velejáró éjszakázásra, görnyedésre, szemrontásra. Ma már csak magamnak írok. Mondhatnánk, hogy az írás kényszer és szenvedély. Önsanyargatás és önmegvalósítás. Szolgálat, sőt kötelesség. Cél és eszköz egyaránt. Az ember ír, hogy megszabaduljon önmagától.
Ezennel nyilvánosság elé tárom a csupán saját okulásra cédulázott idézeteket, referencia anyagként gyűjtött szellemi kincseket.
Leginkább egy sajátosan dualisztikus szemléletvilágúnak érzem magam, aki nem sorolható be a szokványos, kirekesztően leegyszerűsített kategóriákba – jobboldali-hívő vagy baloldali–hitetlen -, és így megfelelő fórum és kapcsolatkör hiányában tartózkodó, elszigetelt vagyok. Politikai szemléletemben a demokratikus pluralizmusban hiszek, ugyanakkor általános társadalom-szemléletem és életfilozófiám – ha nem is mindig megfogalmazottan – szekuláris humanista.
Az intellektus felsőbbrendűségét hirdetem a transzcendenssel szemben.
Lényegében a szekuláris humanizmus azon kevés filozófiai irányzatok közé tartozik, amely bátorítja – ténylegesen megköveteli – a kritikus gondolkodásmódot. A szekuláris humanisták tehát átgondoltan, kiegyensúlyozottan racionalisták illetve empiristák. Egészségesen szkeptikusok. Mérlegelve toleránsak. Része vagyok annak a nagyvilágra nyitott rétegnek, amely a kőtábla helyett a humanista etikát tartja irányadónak; idegenkedek mindennemű dogmatizmustól és fanatizmustól, ugyanakkor híve vagyok az állam és egyház szétválasztásának, a törvény előtti egyenlőségnek, az önrendelkezési jognak, emancipációnak, eutanáziának, születésszabályozásnak, embrió sejtkutatásnak, szólás- gondolat- és mozgásszabadságnak, és a szabad információáramlásnak.
Az élet öntudatos vállalása egyikünket büszkeséggel tölt el, másikunkat halálos rémülettel. Egyikünk tudni és érteni akarja, amit a másik agya pánikszerűen kirekeszt.
Az intézményesített áltatást nevezik egyháznak. Legfőbb intelme, hogy ne gondolkodj, mert elveszíted a hitedet. Valójában hamis biztonság érzetet ad. Megfoszt önálló ítélőképességedtől, érzelmi alapon manipulálja énedet egy hamis világképpel.
A legtöbben puszta gyávaságból nem vállalják a valóságot és benne önmagukat, ösztönösen ráérezve arra, miszerint a megértés gyönyöre valójában keserűséggel vegyített élvezet. Ki merné vitatni, hogy egyszerűbb és megnyugtatóbb nem gondolkodni és nem tudni? A legkönnyebb semmit se tudni.
Azok a népek, amelyek diktatórikus és hierarchikus államformában élnek, többé-kevésbé meg vannak fosztva a felnőtté érés lehetőségétől.
A kényszer veszélye a bezárt, totális, fundamentalista-ortodox ideológiára alapozott társadalmakban meghatványozódik. A történelem arra figyelmeztet, a szent háborúk és máglya gyújtások valódi háttere mindig az az eluralkodó meggyőződés volt, amely szerint „igazi kereszténynek lenni a fundamentalizmussal való azonosulást jelent, ugyanakkor a fundamentalista Allah hívő az igazi muzulmán.” Ugyanígy, mert miért is lenne másképp, „az igazi ortodox számára a judaizmus nem megosztott; valójában csak az ortodoxia létezik és azok, akik még nem jutottak el hozzá”.
Ideológiai síkon sem más a helyzet: az igazi kommunista a hívő-ortodox moszkovita – Marx, Engels, Lenin és Sztálin kritikátlan követője. (Az IGAZI szó áll itt a metszéspontban, ahol a dogmatikus bolsevizmus és a dogmatikus vallások találkoznak, egy nevezőre hozva Lenint Jehovával és Mohameddel; a Kommunista Kiáltványt a Koránnal és a Bibliával; Moszkvát, a Vatikánt és Jeruzsálemet pedig Mekkával és Medinával.)”