Fennmaradt „első shvil”-jegyzet

Azoknak akik ott voltak (Éve, Vili, Ági, Tibi, Viola, Steve, én), és szeretnek emlékezni: megtaláltam egy hét évvel ezelőtti napló néhány feljegyzését az első ötnapos sivatagi túránkról.
Képek itt láthatók: https://picasaweb.google.com/petifrank/ShvilIsrael1

2004/9/28 Hajnali kettőre érünk a vöröstengerpartra, alszunk másfél-két órát a priccseken, fél ötkor kelünk, víz után nézünk a szállodákban, háromnegyed hétkor indulunk, Tibire esik a sorsolás, ő lesz a dzsippel az első nap délelőttjén (bevásárol, megtankol és délben vár minket az első pihenőhelyen), én délután, Steve holnap reggel. Violán és Tibin kívül mindenki kikapcsolja a telefonját, hogy ne merüljenek le az elemek. Ezt minden nap váltani fogjuk. Később kiderül, hogy felesleges az elővigyázatosság, mert semmi térerő nincs a sivatagi hegyek közt, úgyhogy vigyázni kell, hogy minden a megbeszélt rendben és időben történjen, hogy találkozzunk a dzsippel sötétedés előtt. Tibi végül nem hozta az adó-vevő készüléket, úgyhogy ha valami gond lenne (baleset, kígyómarás, eltévedés…), akkor gondban lennénk, ami reméljük nem fog történni, mert felsőbb hatalmasság kezébe tesszük le a biztonságunkat, életünket.

35-40 fokos hőségben, magas páratartalomban másszuk a szebbnél-szebb hegyeket, ereszkedünk le a gyönyörű völgyekbe, szurdokokba, háromnegyed tizenegykor találkozunk Tibivel és a dzsippel. Felállítunk egy alkalmi sátrat a kocsi és egy sziklaszirt közé hálót feszítve, lerakjuk a priccseket, eszünk répát, pástédát, csokikrémes kenyeret, kávét, vizet iszunk, egy lavorban lemossuk a lábainkat és a nap legmelegebb szakaszát 1-2 óra érnyékban szundikálással töltjük. Csak a legyek és legördülő pici kavicsok zavarják a pihenést. Tibi és Steve mélyen elaludnak, horkolnak, a többiek szunyókálnak. Fél háromkor indul a csapat tovább, én maradok a dzsippel, félórás lassú, kalandos autókázás után érek ki az útra, többször majdnem felborulok, sziklák, nagy kövek között egyensúlyozok, látok őzeket, kosokat, csodálkozva néznek rám, nem menekülnek el. Felmegyek az útvonal végére, biztonsági ember, ein netafim, majdnem beszorulok hátrafelé…, a többiek sötétben érkeznek, kenyon lájla (éjszakai szállás), a sátoros ünnep előestéje, Vili hozott ünnepi kellékeket, hold, tűzrakás, paprikáskrumpli gulyással.

2004/9/30 Este Vilinek fáj a feje, felélesztem a tüzet, teljes a sötétség, mindjárt feljön a hold. Csak Stevenek és nekem van térerőnk, kész a fazék a hússal és salátával. 9 dzsipes konvoj, „erdőkerülő” elzavar a szállásról, meleg szél, Vili sms-t küld Juditnak, fekszünk a priccseken, nézzük a tüzet. Fáradtak vagyunk, a kenyon Shoret-ben várok rájuk, elbújok. Tibitől Violára ragad a hangos böfögés, ő azt állítja, hogy a hadseregről. Feltűnik a hold fénye, a hegy árnyéka rávetődik a fekete földre, mintha lámpát kapcsoltak volna fel.

– Ha ochel muchan (kész az étel) – mondja Ági.

Nagy nevetések a priccsek felől, a lányok esténként rengeteget vihognak. Én a parázs mellett ülök, és nézem. Steve csendben van, a széken ül és hallgat. Éva szemcseppet kér Stevetől, a forró, poros esti szél bemegy minden testrészbe, folytogat. Viola próbál cseppenteni neki, de Éva nem nyitja ki a szemét.
– Miért nem nyitod ki?
– Mert félek.
– Nem kell félned, itt vagyok én.
Végül Éva cseppent magának. Viola mezítláb járkál a kövek között a sötétben . Steve megjegyzi, hogy a skorpió marás nagyon fáj. Viola folytatja mezítláb.
– Steve abba az irányba ment vécézni? – kérdem.
– Igen.
– Akkor én megyek az ellenkező irányba.
Hirtelen elbizonytalanodom. Talán mások is ott gugolnak a sötétben, megszokja a szem a tűzfény után a sötétet, és láthatóvá válnak a gugoló kakálók…