Ősember

Néhány nappal azután, hogy visszajöttem egy ötnapos sivatagi mélázásból, még most sem vagyok képes visszarázódni a civilizációba. A hosszú sivatagi ücsörgés teljesen elfeledtette velem, hogy van más világ is. A tőzsde felment, aztán lement, de a tejút pont úgy fénylik az éjszakai égen, mint tegnap, meg azelőtt, meg ezer éve.

Úgy viszonyulok ezekhez a sivatagi kiruccanásokhoz, mint a lehetőséghez, hogy drasztikus beavatkozást hajtsak végre a városi DNA-mbe, hogy ha nem is állandó, de legalább időszakos változás történjen bennem, lehetőleg nem egyszer-kétszer, hanem minél többször egy évben, és felfedje a bennem lakozó természeti embert. Az eredmény nem kevesebb, mint radikális. A technológiától való teljes elszakadás, és az ősi életformához való újbóli visszafordulás nyomán az emberi kapcsolatok újszerűvé válnak, szabadabb kapcsolatformák születnek, kötetlenebb leszek, és kreatívabb, valamint sokkal inkább a mában, mintsem a múltban, vagy a jövőben élek.

Arra törekszik a mai modern ember, hogy minél kényelmesebb életet alakítson ki magának, miközben elhanyagolja a magával, belső világával, illetve közvetlen környezetével szembeni kötelezettségét. Folyton szabadulni akar az adósságokból, állandóan igérget, hogy fizet, ha nem ma, akkor holnap, rohan, hogy le ne maradjon, hogy utolérje a többieket, és nem veszi észre, hogy tönkremegy, csődöt mond az élete.

Mielőtt kimentem volna a természetbe, egy hónapon keresztül naponta 12-13 órát dolgoztam arra való izzadt erőlködésemben, hogy mindent elvégezzek, és ki tudjak szabadulni 5 napra a levegőre. Mikor odaértem, a természet perspektívájából nézve ezek a zsúfolt napok az idegőrlő munkatempóval teljességgel képtelenségnek és őrültségnek tűntek.

A sivatagban a mechanikus, civilizált idő elveszti a logikáját. Egy órával több, vagy kevesebb, egy nappal több, vagy kevesebb, egy hónappal több, vagy kevesebb – mindez teljesen lényegtelen. A sivatag folytatja a maga útján, és ha te benne élsz, akkor az idő előírásaitól teljesen megszabadulva tényleg benne élsz. Nem az óra ketyegése, és nem a naptár szabja meg a gondolataidat, a tetteidet.

A modern élet rabszolgasorsba dönt, hajszoljuk magunkat, hogy megőrizzük a kényelmes életet, és az ebben való őrlődés teljesen átalakítja értékitéletünket, ízlésünket.

A bölcsek legtöbbször egyszerűbben és szerényebben éltek, mint maguk a szegények. A régi gondolkodók (kína, india, perzsa, görög) olyanok voltak, hogy külső jólét szempontjából nem akadt náluk szegényebb ember, viszont belső gazdagság tekintetében nem volt tőlük gazdagabb.

Életünk nagy részében azért dolgozunk, hogy  fizessük a lakbért, vagy a jelzálogkölcsönt, és az egyéb járulákos számlákat ahelyett, hogy építenénk egy a legszükségesebb igényeinket  kielégítő, és egy rendes ház árának századába kerülő kis sufnit, és a felszabaduló időben a belső világunkra figyelhetnénk. Az indiánok például olyan -ma bion, vagy eko nevezetű- sátrakban éltek, melyeket egy, de legfeljebb két nap alatt fel lehetett építeni, és mindenkinek volt sajátja!, nem úgy mint ma, mikor a „fejlett” társadalomban annyit fizetünk csak a bérlakás adójáért, amiből teljes indián falvakat lehetne vásárolni.

Visszatérve a villanyszámlákra, az adókra és a gázra, sokadszorra is felmerül a kérdés: miért pazaroljuk legszebb éveinket arra a munkára, melyet kényelmi szükségletünk kielégítésére végzünk, míg ha a kényelemszeretetünkből (melynek rabszolgái vagyunk) egy kicsit feladnánk, a természethez, szeretteinkhez és önmagunkhoz közelebbi, és ezáltal sokkal emberibb életet élhetnénk?

Ezek a néhány napos sivatagi kiruccanások olyan utópiát képviselnek, ami valamikor itt volt, csak már rég elfeledtük.