Van mondjuk egy ikerpár. És mondjuk iszonyú, szörnyen aranyosak. Olyan édesek, hogy az már szinte nem is édes, hanem valami kimondhatatlanul édes. És az anyukájuk ezt látva arra gondol, hogy ez a jövő útja, ennek az ikerpárnak az aranyossága lesz a bánya, és elkezdi kiképezni őket, hogy még aranyosabbak legyenek, olyan tündibündik, hogy az már szinte a lehetetlennel vetekedik. És persze ahogy nőnek, úgy lesznek egyre édesebbek, lenyűgözően drágák. Egy csomó reklámfilmben szerepelnek, és szinte mindent el lehet adni velük. És az anyukájuk trilliárd milliókat keres rajtuk, és a pénz jó részét arra költi, hogy olyan édes drága tündibündi kis ikrei legyenek, hogy az nem is igaz. És ők azok is, nagyon-nagyon nagyon drága édes kicsi ikrek, olyan aranyosak, hogy a tömör arany sincs olyan aranyos, mint ők, de az anyukájuknak ez sem elég. Pedig már van neki egy külön szobája, ahol rendszeresen fürdik a sok pénzben amit az ikrek édes drágasága keresett neki, de ő elégedetlen. Azt akarja, hogy mindennél aranyosabbak, nagyonnagyonnagyonnagyonnagyon, nagyonnagyon a köbön aranyosak legyenek. És megismerkedik egy szakértővel, aki azt mondja, hogy ő meg tudja csinálni. És az anyuka kiengedi az ikreket az üvegtartályaikból, ahol speciális édesdrágaaranyosan tartó plazmafolyadékban lebegnek amikor éppen nincs forgatás, és a szakértő hókuszpókuszol velük, és azt mondja, hogy a művelet egy pár óra múlva fog hatni. És aztán csak azt látjuk, hogy hajnalban jönnek a házhoz, és az ikrek szobájában a földön fekve találják az anyukát arcán széles mosollyal. És kiderül, hogy kiégett az agya az iszonyú aranyosságtól. És az ikrek meg olyan aranyosak lettek, hogy egyszerűen eltűntek, megemésztődtek és kámforrá váltak Tündibündiában.