A munkahelyemen, a forgószékben unottan körözgetve hirtelen eszembe jutott a történet amit egy barátom mesélt, miszerint lakik felette egy festőhallgató fiú, de persze nem ez a történet, ez csak a kezdete, szóval úgy tudta meg, hogy felette él ez a festőhallgató, hogy egy hétvégén két napig szörnyen hangosan, folyamatosan a D. ment a magnóban, vagyis nem ment, hanem durván jött lefelé, erre a barátom, aki amúgy toleráns, sőt, szereti D.-t, szombat délután azért mégiscsak felment, hogy illedelmesen bekopogjon és elmondja, hogy ő ugyan toleráns, sőt, szereti D.-t, de mostmár kénytelen volt feljönni, hogy elmondja…
A fiú azt felelte, hogy bocs, tökre megérti, és tényleg bocs, de az a helyzet, hogy neki nemsoká le kell adnia, vagy be kell mutatnia a festményt amit éppen fest már két napja, és sajnos úgy alakult, hogy kizárólag ez a D. szám ad ihletet a festészethez.
A barátom persze megértette. Végülis toleráns és szereti D.-t.