Triumvirátus

Nemrég hármasban beszélgettünk: egy ateiste, egy vallásos, és én, a „hívő” szabadgondolkodó. Hitről, hitetlenségről, budhizmusról, frankizmusról, vallási fanatizmusról.  Bár már régóta barátok vagyunk, kicsit megleptük egymást nézeteinkkel, nagyon izgalmas volt.

Rögtön az elején leszögeztem, hogy én nem tartozom semmiféle „izmushoz”, a frankizmushoz sem, azt sem tudom, mi az, egy frankistát sem ismerek, én ugyan Frank vagyok, de nem -ista. Kifejtettem, hogy a baptizmus, a judaizmus és a messianizmus után sokáig a „szkeptikus empirikus agnoszticizmushoz” álltam a legközelebb (persze nem ezeket a szavakat használtam), de mára kicsit változott az életfilozófiám, ha nem is sokat.

„Picit kár -mondta vallásos barátom-, hogy nem olyan szüleim voltak, akik nem kényszerítettek rám semmiféle vallásos (vagy ateista) világnézetet. Döntően azért lettem vallásos, hogy ezzel eleget tegyek mások elvárásainak. Persze az is nyilvánvaló, hogy sok ember azért lett vallásos, hogy ezzel lázadjon ateista neveltetése ellen, s így megmutathassa: ő más. Nem hinném, hogy az ateizmus vagy a vallásosság mindig lázadó vagy mindig konformista viselkedés. Az emberek többsége viszont sokkal inkább arra hajlamos, hogy együtt haladjon valamilyen csoporttal, s kevésbé arra, hogy önállóan, függetlenül cselekedjen vagy gondolkodjon.”

Hitetlen barátom kifejtette, hogy ha az erkölcsösséget úgy határozzuk meg, mint az Istennek való engedelmességet, akkor a hitetlenek  kevésbé erkölcsösek, hiszen semmiféle istennek nem engedelmeskednek. Persze ha erkölcsös viselkedésről beszélünk, arra gondolunk, hogy a társadalomban mi számít elfogadható („jó”), vagy elfogadhatatlan („rossz”) viselkedésnek.

Az ember társas lény, s ahhoz, hogy valamennyire sikeres legyen a társadalomban, együtt kell működnie másokkal. Ez viszonylag jó ok arra, hogy az ateistákat eltántorítsa az „antiszociális” vagy „erkölcstelen” viselkedéstől, egyszerűen csak az önfenntartás okán.

Sok hitetlen egyszerűen azért viselkedik „erkölcsösen”, „jószívűen” másokkal, mert természetes hajlamot érez a másokkal való együttérzésre. Hogy miért törődnek az ateisták azzal, mi történik másokkal? Nem tudják. Egyszerűen ilyenek. (Vannak persze olyan emberek is, akik „erkölcstelenül” viselkednek, s tetteik alátámasztására az ateizmust próbálják felhasználni. De ugyanannyi ember van, aki erkölcstelen viselkedésének alátámasztására vallásos nézeteket használ fel.)

A legtöbb hitetlen -mondta a hitetlen- lényegében ugyanazokat az „erkölcsi szabályokat” követi, mint a hívők – csupán más okból. A világiak nem úgy tekintenek az erkölcsre, mint valami természetfölötti lény által kijelölt szabályrendszerre, hanem úgy vélik, hogy az erkölcsöt az emberek alkották, aszerint, hogy érzésük szerint hogyan „kellene” a világnak működnie.

Nagyon sok hitetlen nem tudatlanságból vagy tagadásból nem hisz Istenben, hanem saját választásuk eredményeként. Túlnyomó többségük nem kevés időt fordított egy vagy több vallás megismerésére, néha igen nagy mélységben tanulmányozták azokat. Megfontoltan és átgondoltan hozták meg döntésüket arról, hogy elutasítják a vallásos világnézetet.
Ez a döntés természetesen az illető személyiségének elkerülhetetlen következménye is lehet. Olyan ember számára, aki természeténél fogva szkeptikusan viszonyul az őt érő szellemi hatásokra, az ateizmus általában az egyetlen értelmes választás, s így az egyetlen, amelyet őszintén választhat és vállalhat.

A hitetlen emberek azzal a tudattal élik életüket, hogy senki sem figyeli őket. Nagy részük nem is vágyik arra, hogy valaki figyelje őket, függetlenül attól, hogy mennyire jóságos természetű lenne az a bizonyos „Nagy Testvér”-figura, aki figyelné őket.

Itt jeleztem, hogy nekem ugyan van nagy testvérem, de ő a távoli Magyarországon él, úgyhogy nem lát engem 🙂
És vigyorogtam.

Azt gondolom -felelte erre az istentelen, aki egyébként egy szent ember-, hogy ha filozófiai vitába akarsz bonyolódni kétkedőkkel, akkor nagyon fontos, hogy a legjobbat feltételezd róluk, hogy őszintén beszélnek, amikor azt mondják, hogy keresték Istent. Ha nem vagy hajlandó elhinni, hogy alapvetően igazat mondanak, a vitának nincs értelme.

A hívők eleve nem vitatkoznak -szúrtam közbe-, ők hisznek. Ha nem értesz egyet a pappal, a rabbival, vagy a többiekkel, akkor hitetlen vagy.

Én egyébként tudom -vette át a szót a vallásos-, hogy a világiak nagy része céltudatos életet él. Eldöntik, mi ad szerintük értelmet az életnek, és e célok felé törekednek. Megpróbálnak úgy élni, hogy életük számítson valamit, nem azáltal, hogy örök életet kívánnak, hanem hogy hatással próbálnak lenni másokra, olyanokra, akik tovább élnek. Szentelheti életét egy ateista például a politikai reformnak, abban a reményben, hogy nyomot hagy majd a történelemben.

Természetes emberi törekvés, hogy „értelmet”, „célt” keresünk véletlenszerű események sorában. Ugyanakkor egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy az „élet” olyasvalami lenne, aminek „értelme” van. (Itt most nem árulom el, hogy ezt ki mondta, nehogy a hívő ismerőseim megbotránkozzanak rajtam)

Sokszor arra gondoltam, hogy az az akarat, hogy istenben higgyünk, egyszerűen emberi gyengeség. Kétségtelen, hogy sok (primitív?) társadalomban a vallás lehetővé teszi az emberek számára, hogy valami módon megmagyarázzák azokat a jelenségeket, amelyeket nem értenek eléggé.

A legtöbb hitetlen nem képes arra, hogy csupán azért higgyen valamiben, amiben egyébként nem hinne, mert az vigaszt nyújt számára. A hívőknek azért van „békessége”, mert nem gondolkodnak, hanem készen elfogadják mások gondolatait. Ezzel szemben a világiak az igazságot fontosabbnak tartják a vigasznál, s azt tartják, hogy ha az igazság keresése néha boldogtalanná teszi is őket, az csak azt jelenti, hogy az igazság néha fáj.

Te nemrég azt mondtad -fordult felém az egyik-, hogy te nem vallásos, hanem igazi hívő vagy. Mitől lesz valaki igazi hívő? Már annyi „egyetlen igaz hit” van, hogy meg sem lehet őket számolni. Nézzük csak a kereszténységet: rengeteg szekta, csoportosulás verseng egymással, s mindegyik meg van róla győződve, hogy ő az egyetlen igaz kereszténység képviselője. Néha még harcolnak is egymással, s megölik egymást.

Biztos direkt nem gondoskodott Isten arról -folytatta-, hogy nehezebb legyen szavait félreértelmezni. Honnan tudod, hogy a te világnézeted nem eltorzítása-e Isten valódi szándékainak? Ha a Bibliának nincs egyetlen, világos és egyértelmű értelmezése, akkor milyen alapon részesítsem előnyben valamely értelmezést a többivel szemben, csak azért, mert azt te mondod?

Ebben (is) teljességgel igazat adtam neki.

Több dologban egyetértettünk:
Az erkölcsös viselkedés több, mint vak szabálykövetés.
Érdemes szkeptikusnak lenni a pozitív állításokkal szemben.
Ha azt akarom, hogy az életemnek valamiféle értelme legyen, azt nekem kell megtalálnom.
Keresnem kell az igazságot akkor is, ha az kellemetlen lehet számomra.
Az életemből a lehető legtöbbet kell kihoznom, mert valószínűleg csak ez az egy életem van.
Nem jó valamiféle külső erőre várni, amely megváltoztat. Magamnak kell megváltoznom.
Attól, hogy valami népszerű, még nem biztos, hogy jó.
Ne hiszek el dolgokat csak azért, mert azt akarom, hogy igazak legyenek.

A vita végén arra biztattam a partnereimet, hogy további olvasással szélesítsék látókörüket és maguk vonják le a következtetéseiket. Én is így teszek majd.

[poll id=”8″]